Chapter Eight

Sziasztok! Itt is lenne az új rész, remélem tetszeni fog.
Örülnék pár visszajelzésnek.
Puszi : ~Crystal

~Catharine~

Éjfél körül kipattannak a szemeim, és akárhogyan is próbálom nem jön álom a szememre. Átfordulok a másik oldalra, megfordítom a párnát, de semmi. Ha régen nem tudtam aludni, mindig kimentem a szabadba a friss levegő jót tesz, tehát most is ezt teszem.

Kivettem a szekrényből egy meleg pulóvert, magamra vettem, és a korlátot fogva leosontam a lépcsőn. Elfordítottam a zárban a kulcsot, és kiléptem a bejárati ajtón. A hűs levegő egyből megcsapott, a lábaim libabőrösek lettek, mivel csak egy rövidnadrág volt rajtam. Már nem akartam visszamenni mert, amilyen szerencsém van, neki megyek valaminek, vagy felborítok valamit, és akkor mindenki más is felébred. Elindultam a hátsó kertbe, ahol leültem az egyik napozóágyra, és bámultam az eget.

A hold, a csillagokkal együtt, gyönyörűen díszítette a hatalmas égboltot. 

Már az idejét sem tudom, mikor volt, hogy önszántamból kimentem, és néztem a csillagokat. Persze, most sem jöttem volna ki, ha nem ébredek fel az éjszaka közepén.

Hangokat hallottam a terasz felől, majd megpillantottam egy emberi alakot, aki felém közeledett. A kezében valami tárgy volt, amit maga elé tartott, de a sötétben nem tudtam kivenni, mi is az pontosan. Már majdnem elém ért, amikor a lábaim önálló életre keltek, és megfutamodtam. Ő is ugyanígy tett. Zakatoló szívvel mély levegőt véve futottam, de már nem volt hová. Elértem a kerítést, és már nem tudtam tovább menekülni. Közelebb ért hozzám, a hold megvilágította az arcát, én pedig fellélegezhettem.

Végignéztem a 'betörőn', aki csupán egy bokszert viselt.

- Catharine? - kérdezte bizonytalanul, majd közelebb jött. - Mit keresel itt az éjszaka közepén?

- Nem tudtam aludni, ezért kijöttem, de nem gondoltam, hogy valaki serpenyővel a kezében üldözőbe vesz.

- Azt hittem egy betörő. - túrt bele a kissé kócos hajába. - Hallottam, ahogy becsukódik a bejárati ajtó, azt hittem valaki ki akarja rabolni a házat.

- És a serpenyő? - próbáltam visszafolytani a nevetésem, de nem nagyon sikerült.

- Melody sokszor nézi az Aranyhajat, ott bevált.

Erre a mondatra mindkettőnkből kitört a nevetés. Talán még sosem láttam őt önfeledten nevetni, még mosolyogni is ritkán szokott, mindig a komoly ügyvéd álca mögé bújik, pedig szívesen megismerném az igazi Liam-et.

Miután mindketten lenyugodtunk, ő törte meg a kellemes csendet.

- Ami a nappaliban történt. - vakarta meg a tarkóját.

- Felejtsük el. - ajánlottam fel, bár ezt akartam a legkevésbé. Persze mit is akarhatna ő tőlem? Ott van neki Cordelia, aki minden szempontból jobb nálam, ez csak egy pillanatnyi zavar volt.

- Akkor én visszamegyek. - mutatott a háta mögé.

- Én is megyek.

Halkan lépdeltünk egymás mellett, egyikünk sem szólt semmit. Felmentünk a lépcsőn, ő a saját szobájának ajtajába lépett, én pedig az enyémbe.

- Jó éjt Catharine.

- Jó éjt Liam.
Ezzel kinyitottam az ajtót, és gondosan becsuktam magam után. Ismét bemásztam az ágyba, magamra húztam a takarót, és átléptem az álmok világába.

* * *

- Hogy mi? Liam majdnem meg. - kezdte el, de a kezem a szája elé tettem.
- Sh. - csitítottam. - Nehogy elmond valakinek.
- Pedig éppen ki akartam írni, egy hirdetőtáblára. - háborodott fel. - Visszatérve rá... - halkult el a hangja.
- Összezavart.
- Összezavart? De hiszen te mondtad, hogy felejtsétek el.
- Tudom de...
- Nincs semmiféle, de. Te tényleg azt akarod, hogy elfelejtsétek?
- Nem is történt semmi. - védekeztem. Talán jobb lett volna magamban tartani, de nem ment. Ott van a Cordelia-s ügy is, mindent nem tudok az elmém legmélyebb zugába rejteni.
- Szóval az, hogy majdnem megcsókolt semmi?
- Nem, vagyis nem tudom.
- Akkor most szépen fogod magad, elmész Melody-ért, és közben kiszellőzteted a fejed, oké?
- Oké. - sóhajtottam.
Kinéztem az ablakon elég borús idő volt, ezért miután magamra vettem a dzsekimet, betettem a táskámba egy esernyőt is. 
Az eget sötét felhők sajátították ki, maguk mögé szorítva a napot.
Most nem kellett sietnem, csak normális tempóban sétáltam az iskola felé. Amikor odaértem megálltam a kapu előtt, és ekkor esett le mellettem az első esőcsepp. Ezt követte még egy, és egy újabb.
Elővettem az esernyőmet, megnyomtam a gombot, és máris kinyílt. Megkerestem a mobilomat, a kijelző szerint még tíz perc van kettőig. 
- Szia Cat! - hallottam meg egy ismerős hangot. A hang forrása felé fordultam. Szürke öltönyt, fehér inget és fekete nyakkendőt viselt.
- Zac, szia! - mosolyogtam az előttem álló férfira.
- Amint látom kivételesen épségben ideértél. - nézett végig rajtam.
- Igyekeztem.
- Figyelj nincs kedved eljönni velem eljönni vacsorázni? Mondjuk pénteken?
- Én. - kezdtem bele a mondatomba, de valaki félbeszakított.
- Catharine! - ejtette ki ingerülten a nevem. Felé fordultam, sosem láttam még ilyen idegesnek. Mégis mit követtem el?