Chapter Fourteen

Sziasztok! Először is sajnálom, hogy késtem a résszel, másodszor pedig, hogy ilyen rövid lett. Tegnap 1D-s napot tartottam, és eléggé elrepült az idő, amit csak akkor vettem észre, amikor majdnem elaludtam a gép előtt. Vasárnap mindenképp érkezni fog az új rész, és megpróbálom hosszúra írni. Addig is ha van kedvetek, nézzetek be a másik blogomba is.
Puszi: ~Crystal

~Catharine~

- Aludni szeretnék. - nézek rá türelmetlenül, és a karjaimat összefonom a mellkasom előtt. 
- Beszélnünk kell. - jelenti ki, mintha fájdalmas lenne számára, ez a két szó. A barna szemeit látva, nem bírom sokáig, és leülök mellé az ágyra. A kezeit a térdére teszi, és lehajtja a fejét. Próbálja összeszedni a gondolatait, többször is szólásra nyitja a száját, majd becsukja. Végre összeszedi magát, és felemeli a fejét.
- Mi nem lehetünk együtt. - néz rám, és elfelejtek levegőt is venni. Ezt egész eddig tudtam, nem kellene meglepődnöm, az ő szájából hallva mégis teljesen más, mint a gondolataimban. - Soha. - erősíti meg, de ezt már inkább saját magának szánja. Próbálom nem kimutatni, hogy mennyire fájnak a szavai, és elég jól sikerül. Nem néz rám, csak maga elé mered, majd ismét megszólal.
- Nem lehetsz a közelemben. - néz rám a szemei a fájdalomtól csillognak. Mintha minden szó, egy késdöfés lenne számára, én pedig úgy érzem, mintha egy tört forgatnának a szívemben. Nem lehetek a közelében. Mégis mit jelent ez? Mindennek vége, és el kell mennem innen? 
- Akkor elmegyek. - jelentem ki, és a szekrényhez lépek. Kinyitom az ajtót, majd előveszem a bőröndömet, és beledobálom a ruháimat. Nem nézek hátra, nem érdekel a reakciója, gondolom nem így értette, hogy most azonnal menjek el, de azt hiszen, ez lesz a helyes. Ha elmegyek, biztos könnyebben elfelejtem, de ha maradnék, biztos minden percben a szavai járnának a fejemben.
- Én nem így értettem. - csattan fel, de figyelmen kívül hagyom. - Fejezd be. - folytatja, de nem teszek eleget a kérésének.
- Nem mehetsz el. - csuklik el a hangja, mire megfordulok. Már csak pár centiméterre áll tőlem. Nem lehetek a közelében, de nem is mehetek el, akkor most, hogy is van ez? - Ez nekem nem megy. - mondja kétségbeesett hangon. Fogalmam sincs mi folyik itt, de nem hinném, hogy ez az egész, a vacsora miatt van, amit Zac-el töltöttem.
- Nem értem. - mindössze ennyit bírok kinyögni, teljesen összezavart.
- Nem lehetsz mellettem, de nem akarom, hogy távol legyél tőlem. - vallja be, és ez sokkal őszintébben cseng, mint az előbbi szavai. Valami mégis áll a háttérben, amit nem mond el, de tudom, hogy bárhogy is faggatnám, nem mondaná el. Magam mellé ejtem a kezeimet, tanácstalanul pillantok rá. Fogalmam sincs mit kellene tennem. Nem mozdul, ahogy én sem, csak bámulok magam elé, és próbálom felfogni mi állhat a háttérben. Nem hinném, hogy Cordelia lenne az egyetlen akadály, és azt sem, hogy ez az egész egy vacsora miatt van. 
Ismét a szekrényhez fordulok, és folytatom az előző tevékenységemet, ami annyi, hogy beledobálok pár ruhát a bőröndömbe. Hátulról elkapja mindkét karomat, és maga felé fordít. A jobb kezével végigsimít az arcomon, a másikkal pedig magához húz. Az ajkai már pár centire vannak az enyémtől, és egyre közelebb jön. Lassan csókol, tele elfojtott érzelemmel. Nyelve bejutást kér, amit azonnal meg is kap, a kezemmel a barna tincseibe túrok. Elszakad tőlem, homlokát az enyémnek dönti, és szaporán veszi a levegőt.
- Tudom bonyolultnak tűnik mindez, de szeretném, ha velem maradnál. - néz rám barna szemeivel.
- És Cordelia? - nem tehetek róla, a hangom tele van undorral, ahogy ezt a szót kimondom, mire mosoly suhan át az arcán. Nem tudom megérteni, miért van együtt ezzel a nőszeméllyel.
- Nem lesz egyszerű, de szakítok vele, azt hiszem így lesz a legjobb. Soha nem szerettem, ahogy ő sem engem, semmiben nem hasonlítunk, csak megszokásból vagyunk együtt. - vallja be.