Chapter Twenty - Seven

Sziasztok! Itt is lenne a huszonhetedik rész, úgy terveztem, hogy harmincegy lesz + epilógus, tehát már nem sok van hátra. Ha tudok, akkor csütörtökön is hozok majd részt, de ezt ismét nem tudom megígérni.
A lehetséges helyesírási hibákért elnézést kérek, mert nem volt időm átjavítani.
A részről annyit,hogy nem vagyok megelégedve vele, de már nagyon nem jött ihlet, szóval olyan amilyen.
És szeretném megköszönni a kommenteket és a pipákat az előző részekhez.
Nem is tudom mit kellene még ide írnom, szóval maradok a szokásosnál. :D
Jó olvasást!
Puszi: ~Crystal

~Liam~

Sokáig forgatom a telefont a kezeim közt, míg végül ráveszem magam és tárcsázom Catharine számát. Harmadik csörgésre fel is veszi és beleszól az édes hangján. Először nem válaszolok, ő már le akarja tenni, mire összeszedem magam és elhívom randizni. Igen tudom, hogy elég szánalmas hogy úgy viselkedek, mint egy tinédzser, aki el akarja hívni a lányt, akibe belezúgott, de fél, hogy a lány visszautasítja. Nos, én nem ettől félek csak valahogy ettől az egésztől. Félek, hogy bajba fogom keverni, mert bár most elcsitultak a dolgok úgy érzem, mintha ez lenne a vihar előtti csend. Már így is belekevertem a zűrös életembe és nem tudom honnan, de már nagyjából mindent tud az előző énemről. Tudja, hogy Danielle halála nem baleset volt, ahogy azt a rendőrségi helyszínelők kiderítették. Ők még arra is gyanakodtak, hogy öngyilkosság lehetett, de ezt nagyon is cáfoltam. Mindenki úgy gondolta, hogy egy rossz akarója volt az elkövető vagy egy régi szerelme lehetett, aki bekattant. Nem volt bátorságom elmondani, hogy pontosan tudom kik voltak a tettesek, mert Caleb sosem jár egyedül. Mindenről én tehetek, de ezúttal más lesz. Ezúttal jobban fogok vigyázni, már ha nem szúrom el annyira ezt a randit, hogy Cat soha többé ne találkozzon velem.

Nehezen végigvergődöm a hetet, egyszerre rettegek és várom, hogy péntek este legyen. Reggel kipattannak a szemeim, bemegyek a fürdőszobába, elintézem a reggeli tennivalóimat, majd a gardróbomba megyek, és felveszek egy rövidnadrágot egy szürke kapucnis pulóverrel. Felveszem a futócipőmet is majd lerobogok a lépcsőn. Elég rég volt, hogy utoljára futni mentem talán lehet két hónapja is pedig máskor napi rendszerességgel végzem ezt a tevékenységet. Bezárom az ajtót, a kulcsot a zsebembe süllyesztem, majd elindulok a legközelebbi park irányába. Az eső szemerkélni kezd, hálát adok az égnek, hogy kapucnis pulóver van rajtam. Egyre jobban kezd esni, a hűs cseppek teljesen elborítják a rajtam lévő textilt, de eszemben sincs most hazamenni. Ilyenkor tombol bennem az adrenalin szabadnak érzem magam és könnyebb elterelni a gondolataim a mindennapi gondjaimról.

Izzadtan kaparó torokkal lépek be a házba nagyjából negyven perc múlva. A konyhába megyek, előveszek egy kis üveg vizet, majd nagy kortyokban, mohón elfogyasztom. A műanyagüveget kidobom a szemetesbe, majd felszaladok a lépcsőn és a fürdőszobámba megyek. Leveszem magamról az átizzadt ruhákat és a szennyes kosárba dobom. Beállok a zuhany alá, a víz kellemesen felmelegíti a testem. Tusfürdőt nyomok a kezemre, átdörzsölöm a testem, majd még egy kis ideig magamra folytatom a vizet, és elzárom a csapot, majd kilépek a párás kabinból.  A derekam köré tekerek egy törölközőt, majd átmegyek a gardróbomba. Keresek egy fehér inget és egy szürke zakót hozzáillő nyakkendővel. Felveszem a kezemben tartott ruhákat, majd lemegyek a konyhába. Előveszek pár tojást, mivel nincs nagy konyhai tapasztalatom, de Melody-nak enni kell adnom, és már napok óta ugyanaz a reggeli és a vacsora, szendvics. Előveszek egy tálat, beletöröm a tojásokat, majd egy villával összekeverem. Beleöntöm a forró serpenyőbe majd kockára vágott sajtot teszek hozzá. A végeredmény nem lesz rossz, de azért nem is hasonlítható ahhoz amit Juliett szokott készíteni. Készítek mellé egy egyszerű zöldségsalátát majd az étkezőbe viszem. Viszek mellé két tányért, szétosztom az ételt, majd visszaviszem a serpenyőt és a mosogatóba teszem. Felkiáltok Melodynak hogy kész az étel pár perc múlva ő is megérkezik, és együtt elfogyasztjuk a reggelit. Vagyis én elfogyasztom, ő pedig inkább csak átkotorja a tányér egyik oldaláról a másikra.

- Ennyire azért nem lehet rossz. – mosolygok rá, de ő csak a tányért bámulja. Tudom, hogy hiányzik neki Juliett de már abban sem vagyok biztos, hogy ő még a városban van. Nagyon jó munkaerő, ha itt is van, akkor már biztos talált másik munkát. Még a nap folyamán fel kell hívnom hátha, mégis visszajönne, mert nem élhetünk rendelt kaján, szendvicsen és rántottán. – Majd felhívom Juliettet. – mondom, mire felcsillannak a szemei és végre rám néz. – Nem ígérek semmit, de megpróbálom meggyőzni, hogy, jöjjön vissza.

- Köszönöm. – feleli izgatottam, majd leugrik a székről és a nyakamba veti magát. Szorosan ölel magához, én is átfonom a karjaimmal, a törékeny testét. Annyira jó hogy végre megint itt van velem. Amikor nem akart hazajönni olyan volt mintha percenként kitépnének egy kicsi darabot a szívemből így egyre nagyobb űrt csinálva.

Elviszem Melody-t az iskolába, majd az iroda felé tartok. Ahhoz képest, hogy itt dolgozok már jó ideje be sem tettem a lábam az épületbe. A recepción ülő nő már nem az, aki eddig volt most egy fiatal rövid vörös hajú lány ül a helyén. Beszállok a liftbe, megnyomom a harmadik emelet gombját, majd kis idő múlva a szerkezet egy csilingeléssel jelzi, hogy megérkeztem. Határozott hosszú léptekkel szelem át az előteret és az irodámhoz megyek.

- Jó reggelt, mr. Payne! – köszönt udvariasan a titkárnőm.

- Önnek is Samantha. – válaszolom, és kissé elmosolyodom.

- Miss. Wood az irodájában várja.

- Ugye nem hálózott be megint egy szerencsétlen férfit? – kérdezem, bár nem akartam kimondani hangosan. Samantha-ra nézek, aki kuncogva bólint, valahogy nekem is jobb kedvem lesz. Lenyomom a kilincset, majd kitárom az ajtót, belépek és becsukom magam után.

- Jó reggelt, mis Wood! – köszöntöm, udvariasan majd leülök az íróasztal mögötti székbe.

- Önnek is, mr. Payne! – mosolyog rám kedvesen a vörös hajú nő. A zöld szemeivel alaposan végigmér majd a tűzvörösre festett ajkait még szélesebb mosolyra húzza.

- Miben állhatok a rendelkezésére? – kérdezem, majd összekulcsolom az asztalon a kezeimet. A kezére nézek és bizony egy új eljegyzési gyűrűt pillantok meg milyen meglepő.

-  Újra rám talált a szerelem. – sóhajtja tettetett boldogsággal. Ha nem a férjeiből akarna megélni, simán elmehetne a Broadway-re. – Mielőtt összekötjük az életünket, szeretném, ha aláírnánk egy házassági szerződést, mert nem szeretném, ha a vagyonom miatt akarna elvenni.

Nagyon össze kell szednem magam, hogy ne kezdjek el röhögni, annyira nevetséges ez az egész. A nagy vagyonát az előző hat férjétől szerezte most pedig itt egy újabb szerencsétlen, akivel szórakozhat.

- Megoldható. – válaszolom, amikor összeszedem magam. – Odakint Samantha majd ad egy időpontot akkor jöjjön be az úriemberrel mis Wood.

- Rendben.  – válaszolja, de még mindig nem áll fel a fotelből helyette egy göndör tincset csavar az ujja köré.

- Esetleg szeretne még valamit mis Wood? – érdeklődöm.

- Igen, szerettem volna megkérdezni, hogy mit csinál ma este.

- Az már a magánéletemhez tartozik, de ha annyira tudni szeretné, akkor programom van. – válaszolom, mire ő átdobja a haját a válla felett, felkapja a táskáját a másik fotelből, majd feláll.

- Viszlát, mis Wood! – köszönök el, mire megfordul, és ismét kijavít.

- Nemsokára Mrs. Bennington. – válaszolja, majd kinyitja az ajtót és kilép az irodából. Ahogy becsukódik az ajtó, kitör belőlem a nevetés, és hálát adok a hangszigetelésnek, különben most elvesztenék egy elég fontos ügyfelet.

Délután ötre haza is érek, Melody ma az egyik barátnőjénél alszik, tehát nem kell, amiatt aggódnom, hogy találjak valakit, aki vigyáz rá ma este. Felmegyek a szobámba, előveszek egy fekete inget, és egy fekete farmert, majd az ágyra terítem. Bemegyek a fürdőszobába, lezuhanyozom, majd felveszem a kikészített ruhákat.

Remegő gyomorral és izzadó tenyérrel szállok be az autómba, majd nagy nehezen elfordítom a kulcsot, és elindulok Cat lakása felé. Ismét úgy érzem magam, mint egy tini, aki élete első randijára készül, de mentségemre utoljára Dani-t vittem randira, és azt eléggé elszúrtam. Valamiért ő mégsem lépett le, pedig felborítottam egy pincért, amikor a mosdóba akartam kimenni, aztán visszafele jövet ismét megtettem, ezúttal az egész tál paradicsomleves Danielle ruhájára borult. Bármennyire is szörnyűnek tűnt akkor, most boldogan emlékszem vissza erre az estére, mert már akkor rájöttem, hogy ezt a lányt el kell vennem. Elég furcsa hogy most egy másik lányt viszek randira de ez így van rendjén. Gyötör a bűntudat, de tudom, hogy azt akarná, hogy boldog legyek, és ez remélhetőleg Cat mellett meglesz.

Megállok az épület előtt, előveszem a telefonomat, majd megcsengetem, hogy tudja megérkeztem. Pár percen belül nyílik az ajtó és megpillantom a gyönyörű lányt. A haja most hullámosan omlik a vállára, de annak örülök, hogy csak azt a szolid sminket használta, amit szokott. Egy fekete térd fölé érő ruhát választott, a derekánál egy fehér öv helyezkedik el és a kezében is egy pont olyan színű fehér táska van. Egy fekete magas sarkú cipőbe bujtatta a lábait talán még sosem láttam ilyen cipőben.

Zavartan elmosolyodik, amikor meglát, tehát nem csak én izgulok ennyire, hanem ő is.

Negyed óra múlva kiszállunk az étteremnél, amit választottam. Bemegyünk az épületbe, elmondom a pincérnek a nevemet, ő pedig elvezet minket az asztalhoz, amit foglaltam.

Amikor leül mögé lépek és betolom a székét, igyekszem a legudvariasabb, legkedvesebb, legjobb formámat elővenni. Amíg kihozzák az étlapot, nem sokat beszélgetünk, és ha ez így fog menni egész este, akkor azt hiszem nem ez lesz életünk legjobb randija.

Szinte néma csöndben fogyasztjuk el a vacsorát, amit nem így képzeltem el. Talán tévedtünk és mégsem illünk egymáshoz talán ez így van megírva. Egyetlen dolgot terveztem még erre az estére és fogalmam sincs mi lesz belőle, de ez az utolsó esély arra, hogy megmentsem ezt az estét. Beszállunk a kocsiba majd tíz perc alatt meg is érkezünk arra a bizonyos helyre.

- Hová megyünk? – kíváncsiskodik.

- Mindjárt megtudod, de lenne még itt valami. – válaszolom, majd előhúzom a zsebemből a fekete kendőt.

- Nem. – rázza meg a fejét. – Szó sem lehet róla.

- Kérlek. – nézek rá könyörögve és lebiggyesztem az ajkam mire nevetve megrázza a fejét.

- Jó legyen. – egyezik bele. – De ha arra készülsz, hogy belelöksz, a Temzébe a szomszéd néni tudja, hogy hova mentem. – emeli fel fenyegetően a mutató ujját.

Megfogom a kezét majd magam után húzva vezetem el az óriáskerékhez.

- Most már megtudhatom, hol vagyunk? – érdeklődik. Érzem, hogy remeg a teste, nem tudom, hogy azért mert tényleg azt hiszi, hogy lelököm egy hídról, vagy a hideg miatt, mindenestre leveszem a zakómat és a hátára terítem. – Meg fogsz fázni. – figyelmeztet, mire csak megvonom a vállam, bár ő úgysem láthatja.

Beállunk a sorba, ami most kivételesen nem is olyan hosszú. Cat mögé lépek és elveszem a kendőt a szeme elől.

- Úristen! – A kezét a szája elé kapja majd csillogó tekintettel rám néz. – Jó ideje itt vagyok Londonban, de még egyszer sem voltam itt. – vallja be.

- Egyszer sem voltál itt? – képedek el mire aprót bólint. – Akkor ez lesz az első? – mosolyodom el kajánul, mire rácsap a karomra. Amíg várjuk, hogy sorra kerüljünk most több téma is szóba jön, aminek őszintén örülök, mert ezek szerint mégsem vagyok olyan rossz társaság. Fél óra múlva kézen fogva belépünk a leérkező kapszulába majd az üveghez lépünk. Lassan indul a szerkezet felfelé és minél feljebb érünk, annál szorosabban bújik hozzám a barna szépség.

- Eléggé magasan vagyunk. – állapítja meg a nyilvánvalót.

- Tériszonyos vagy? – kérdezem, mire bólint. A karjaimmal átfonom a derekát és közelebb húzom magamhoz. A közelségétől libabőr fut át a testemen, így állunk ketten, és bámuljuk London csodás fényeit.

Chapter Twenty - Six

~Catharine~

A repülőgépen mindent olyan jól kigondoltam. Úgy terveztem, hogy amikor kiérünk a reptérről, elmondom nekik, vagy legalább Liam-nek, hogy nem találkozom többet velük, mert miattam csak gondjuk volt eddig. Ehelyett ahogy kiértünk és két külön taxi irányába mentünk, meghívtak szerdára vacsorázni én pedig megígértem, hogy ott leszek. Nem volt szívem elrontani az örömüket, de nem mehetek el a vacsorára. Tudom, hogy ha most elmennék, akkor még nehezebben szakadnék el tőlük. Nem tehetem meg sem velük sem pedig magammal, hogy hamis ábrándokat kergessünk.

Beszállok az egyik taxiba, majd lediktálom a címet és várom, hogy megérkezzek. Nézem az autó mellett elsuhanó épületeket magamban el is búcsúzom a várostól, mert nagy a valószínűsége hogy Zac-vel összeveszünk, és akkor már nem lesz, miért maradjak. Az is megfordul a fejemben, hogy nem szólok neki sem, csak lelépek, hazamegyek és elfelejtem ezt az évet. Ezt az ötletet gyorsan el is vetem, hiszen szeret engem, nem tehetem meg ezt vele. A szívem azt súgja, hogy Melody és Liam is szeret engem, és velük mégis ezt teszem.

- Kisasszony, - a taxisofőr hangjára összerezzenek, és visszatérek a valóságba. Kinézek az ablakon, már a lakásom előtt vagyunk. – megérkeztünk.

- Igen, köszönöm. – dadogom, a számlálóra nézek és a szükségesnél több pénzt adok a sofőrnek, majd kiszállok, ő kiveszi a bőröndömet a kocsiból és elhajt. Megfogom a bőröndöm fogantyúját, majd magam után húzva belépek a házba. Nehezen, de felvonszolom magammal a bőröndöt, majd a táskámba nyúlnék, hogy elővegyem a kulcsomat, de az nincs nálam. Visszagondolok a taxiban a zsebemből vettem elő a pénzt és a táskám akkor már nem volt nálam. A reptéren pedig... Megvan! Amikor kifele jöttünk akkor Liam felajánlotta, hogy hozza a bőröndömet, de nem hagytam, úgyhogy elvette a táskámat. A francba! Most mit csináljak? Leülök a bőrönd tetejére, tiszta hülyének érzem magam, hogy itt ülök a lakásom előtt, és nem tudok bemenni. Eltelik legalább fél óra, majd lépteket hallok aztán meglátom a felém közeledő férfit a táskámmal együtt. Megkönnyebbülten sóhajtok, majd felállok, addigra már ő is odaér.

- Ne haragudj. – mentegetőzik. – Otthon vettem észre, hogy nálam maradt a táskád.

- Semmi baj. – Megnyugtatóan rámosolygok, mire ő is elmosolyodik. Elveszem tőle az említett tárgyat, majd kinyitom, és egyből a kezembe akad a lakáskulcsom. Beleteszem a kulcslyukba, elfordítom, a zár kattan és az ajtó végre kinyílik. Mielőtt megfoghatnám a bőröndömet, megfogja és beviszi a házba. Ennél már nem is lehetne kínosabb. Megáll a nappaliba, majd felém fordul, én pedig az ajtóban állok. Mindketten a másikat figyeljük, majd ő töri meg a csendet.

- Figyelj azt a csókot… - kezd bele, de félbeszakítom.

- Tudom, felejtsük el.

- Nem, - tiltakozik – én… szóval… vagyis… - dadogja. Még sosem láttam, hogy ennyire zavarban lenne.

- Igen? - kérdezem kissé türelmetlenül.

- Én nem akarom elfelejteni. Szeretnélek elhívni, randizni. Eljönnél velem?

- Az a helyzet, hogy...

- Ott van Zac. – fejezi be helyettem.

- Sajnálom Liam.

- Nem kell. Hülye öltet volt. – mondja, majd megfordul és kilép az ajtón. Szinte filmbe illő jelenet, ahogy a szívem ismét átveszi az irányítást és utána eredek. Az ajtót hangosan csapom be magam után, majd kettesével szedem a fokokat. Éppen kilépne az ajtón, de hátrafordul és megáll. Magam sem tudom miért, de a szavak csak úgy kijönnek a számon, meg sem gondolom őket.

- Beszélek Zac-vel és utána szívesen találkoznék veled. – mondom, mire felderül az arca.

- Tényleg? - kérdezi remény teli hangon, mire bólintok. - Akkor majd felhívlak. – válaszolja, majd elhagyja az épületet.

Fogalmam sincs mi ütött belém, hogy miért jöttem utána, hiszen a saját tervemnek csináltam az ellenkezőjét.

Visszamegyek a lakásomba, majd bezárom az ajtót, bemegyek a szobámba és az ágyra fekszem. Pont úgy csinálok, mit a nagyon nyálas filmekben a plafont bámulom és vigyorgok, mint egy idióta. A telefonom pityegése hoz vissza a jelenbe. Feloldom a zárat majd az üzenetre meredek.

”Ha jót akarsz magadnak, akkor eltűnsz Liam közeléből – C.”

Még egyszer visszaolvasom az üzenetet, hogy biztos jól értelmeztem-e, és mire vagy századszorra végigfutom a sort, rá kell jönnöm, hogy nem tévedek. Mégis ki akar eltávolítani Liam közeléből? Az egyetlen ember, akinek ez az érdeke lehet az, Cordelia. De Liam azt mondta, hogy szakítottak, vagyis már nincsenek együtt, ami annyit tesz, hogy már nem szólhat bele az életébe. Nem hagyhatom, hogy Cordelia megfenyegessen.

”Tudom ki vagy! És nem érdekel a fenyegetésed.” – A küldés gombra kattintok majd, ahogy kézbesíti, érkezik is a következő SMS.

”Bébi, fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok. Nevezz csak egy kedves ismerősnek, aki előre figyelmeztetett. - C”

Nem foglalkozom többet az ismeretlen számmal, inkább kikapcsolom a telefonom, és bemegyek a fürdőszobába. Leveszem a ruháimat és a szennyes kosárba dobálom őket, majd beállok a zuhany alá állok. A meleg víz kellemesen folyik végig a testemen, és ellazít.

Át kell gondolnom a dolgokat újra. Szóval eddig azt volt a tervem, hogy kilépek Liam életéből ma mégis szembe mentem a saját elhatározásommal és azt mondtam, ha beszéltem Zac-vel akkor elmegyek vele. Ez nem helyes. Nem tehetem ezt vele!

Valahogy úgyis megbántom valamelyikőjüket, de nem lenne fair Zac-vel szemben, ha azt mondanám, hogy elmentem egy hétre Liam-vel New York-ba és elmegyek, vele randizni veled pedig szakítok. Ő ennél jobbat érdemel, és én nem vagyok elég jó hozzá. Szeret engem kedves velem, mindig is biztos volt a kapcsolatunk, ezzel szemben Liam-vel egyik nap így, a másik nap úgy vagyunk.

Talán mégis Liam-nek kellene nemet mondanom.

Ha nem marad más választásom, akkor hazamegyek Wolverhamton-ba. Talán egyikőjüknek sem kellene így nemet mondanom csak egyszerűen kilépnék az életükből. Vagyis ezt tenném, ha felelőtlen lennék, és nem gondolnék a következményekre. Bárcsak olyan bátor lennék, hogy azt mondanám, ami a szívemen van, és nem akarnék állandóan mindenkinek megfelelni. Ha nem akarnék mindenkivel kedves lenni, ha nem mardosna a bűntudat, akárhányszor megbántok valakit. De nem ilyen vagyok, úgyhogy az igazságot kell választanom. Beszélnem kell Zac-vel és majd meglátom mi lesz.

Chapter Twenty - Five

Sziasztok!
Először is sajnálom, hogy ismét nem érkezett időben a rész.
Másodszor szeretném megköszönni a kommenteket az előző részhez, az oldalmegjelenítéseket, és az új feliratkozókat.
Harmadszor pedig lenne egy rossz hírem. Mivel elkezdődött az iskola, ezért kevesebb időm marad leülni a géphez, és megírni a részeket, ezért a vasárnaponként biztos fent lesz az új rész, de a csütörtökit nem tudom biztosra mondani. Ha lesz időm akkor, majd valamelyik nap teszek fel új részt, de ezt nem tudom megígérni. Remélem megértitek. Jó olvasást!
Puszi: ~Crystal

Ui: Happy Birthday Niall  

♥♥ ♥ ♥♥

~Catharine~

- Készen állsz? – néz rám, mire aprót bólintok. Fogalmam sincs, milyenek lesznek a szülei, de próbálok pozitívan gondolkozni. Az anyja biztos nem egy kiköpött háziasszony, hiszen bizonyára van saját személyzete mivel egy ekkora házban rendet tartani nem kis munka. Az apját olyannak képzelem amilyen ő. Határozott gondoskodó és kedves. Legalábbis remélem, hogy ilyenek lesznek és nem késsel a kezükben várnak az ajtó mögött hogy mi legyünk az ebéd. Hogy juthat ilyen hülyeség az eszembe?

Az ajtóra szegezzük mindketten a tekintetünket, majd hamarosan megmozdul a kilincs, a fából készült szerkezet kinyílik és egy ötvenes éveiben járó nő áll előttünk.

- Jaj de örülök, hogy végre megérkeztek. Már nagyon aggódtam maguk miatt. – mondja kedvesen az előttünk álló alacsony, barna hajú, kék szemű nő.

- Mi is örülünk, hogy végre ideértünk, Trish. – mosolyog rá kedvesen Liam. – De azt hittem már megbeszéltük, hogy nyugodtan tegezhet, hiszen sokkal inkább az anyám, mint… - Lépteket hallunk, mire hirtelen elhallgat. Mindhárman arra kapjuk a tekintetünket, egy rövid szőke hajú, barna szemű, szemüveges nő közeleg felénk. Fiatalabbnak tűnik a koránál, csak pár ránc árulkodik arról, hogy már elmúlt harmincöt éves.

- Szervusz, fiam. – mondja a nő és közelebb jön. Átöleli Liam-et, majd elém lép, és a kezét nyújtja felém.  – Karen vagyok. – mutatkozik be, és kedvesen elmosolyodik.

- Catharine. – válaszolom, és megrázom a kezét. Eltelik pár perc, amíg mind odakint álldogálunk, néma csendben, végül Karen töri meg a kínos csendet.

- Ne álldogáljunk idekint, menjünk be. – javasolja, mire mind bólintunk és követjük őt a nappaliba.  A helyiségbe érve megpillantom a göndör hajú kislányt, ahogy a lábát lelógatja a fotelből és a tévét bámulja. Észreveszi, hogy beléptünk a szobába, de nem néz ránk, úgy tesz, mintha ott se lennénk. Liam szemében ismét meglátom a fájdalmat, amit ezzel a lánya okoz neki még akkor is, ha nem is szándékosan. Melody nagyon okos, talán kissé túlságosan is, de most rosszul látja a helyzetet. Azt hiszi, azzal tesz jót az apjának, ha távol marad tőle, hogy boldogan élhessen azzal a nővel, aki nem szereti őt. Attól tart, hogy miatta menne tönkre az apja élete, pedig ez nem így van.

Karen megköszörüli a torkát, hogy magára vonja a kislány figyelmét, de ő tovább makacskodik, és a képernyőt bámulja.  Még arra sem foghatja, hogy azért nem szakítja el a tekintetét a képernyőről, mert épp a kedvenc meséje megy, mivel most nem a sárga szivacs tüsténkedik az étterem konyhájában, hanem Phineas és Ferb című rajzfilmsorozat megy. Sokszor megjegyezte, hogy nem szereti a két fiúról és az árulkodós nővéréről szóló mesét, mivel egyáltalán nem kapcsolódik a valósághoz elvégre mennyi az esélye annak, hogy valaki utazzon az időben vagy annak, hogy Candace-nek sose jöjjön össze a terve, hogy megmutassa az anyjának a testvérei találmányait. Elég gáz, hogy huszonéves fejjel ennyi mindent tudok erről a meséről, de Melody-val ellentétben nekem elnyerte a tetszésemet.

- Melody! – Karen hangja higgadtan cseng, de azért érezhető, hogy nem örül a kislány viselkedésének.

- Igen? – fordul meg Mel, és végre ránk néz. Összezárja az ajkait, és kifejezéstelen arccal bámul ránk.
- Nem is üdvözlöd a vendégeinket? – kérdezi a nő.
- Nem vendégek vagyunk, az apja vagyok. – mordul rá Liam, mire a nő csak megforgatja a szemeit. Biztos vagyok benne, hogy van/volt köztük valami összetűzés, mivel Liam nem szokott ilyen hangnemben beszélni senkivel sem.
- Az most mindegy. – néz rá Karen, majd ismét Melody-ra vezeti a tekintetét. A kislány kikászálódik a kényelmes fotelből, majd felénk indul. Megáll Karen mellett, de még mindig nem néz ránk.
- Melody, az Isten szerelmére. – néz rá könyörögve Liam. A kislány úgy tesz, mintha meg sem hallaná. Úgy érzem nekem is mondanom kellene valamit, de semmi nem jut eszembe így inkább hallgatok.
- Megyek, megterítem az asztalt. – mondja Trish, majd eltűnik az egyik ajtó mögött. Vajon Liam apja merre lehet? Mintha Karen olvasna a gondolataimban, megválaszolja a ki nem mondott kérdést.
- Geoff-nak egy orvosi konferenciára kellett mennie, és csak egy hét múlva jön vissza.
- Azt már nem fogjuk megvárni. – válaszolja Liam, de még mindig a lányát nézi.
- Megnézem, mit csinál Trish. – mondja Melody a nagymamájának, majd ő is belép azon az ajtón, amin az előbb Trish.
- Utána megyek.
Belépek a fehérre festett ajtón, ami mögött a konyha található. Modern berendezésekkel van felszerelve, kétszer olyan nagy, mint ami Liam házában van.  A falak mellett konyhapultok vannak elhelyezve, meg persze egy hűtőszekrény, és egy tűzhely. A mosogatógép be van építve az egyik pultba. A helyiség közepén egy kis asztal helyezkedik el, négy székkel. Melody az egyiken ül, egy csomag zsírkréta és egy kifestő könyv fekszik előtte az asztalon. Van még egy ajtó a konyhában, ami mögött biztosan az étkező van, mivel csak onnan jön egy kevés zaj. Közelebb megyek Melody-hoz, akinek egy könnycsepp folyik végig az arcán, de ahogy észrevesz, egyből letörli.
- Miért jöttetek ide? – kérdezi tettetett közönyösséggel.
- Hozzád jöttünk, Mel. – felelem, majd a hátára teszem a kezem és lágyan végigsimítok rajta, mire elerednek a könnyei. Bármennyire is erősnek próbálja mutatni magát, ő csak egy védtelen kislány, akit igenis megvisel a kialakult helyzet.
- Nem fogok visszamenni, mert azzal tönkretenném apa életét. – szipogja.
- Semmit sem teszel tönkre. – nyugtatom meg, majd az ajkamba harapok, hogy visszafojtsam a sírást. Én vagyok az, aki mindent tönkretett. Amíg nem mentem oda, addig minden rendben volt, de ahogy beléptem az életükbe csak felbolygattam az egészet. Ha aznap nem megyek el az állásinterjúra Melody most otthon ülne és boldog lenne, ehelyett most a világ másik végén sírdogál. Én voltam a zavarótényező Liam és Cordelia kapcsolatában, én vagyok ennek az egésznek az oka. Most bizonyára már házasok lennének, és nyugodt életük lehetne. Ha magamon kívül még valaki hibás emiatt, akkor az nem más, mint az a bizonyos Caleb. Ha nem tér vissza Liam életébe, nem fenyegeti meg, akkor talán most nem itt lennénk. Bizonyára akkor is eljöttem volna abból a házból, de legalább nem szakadt volna szét a családjuk. És ott van Zac. Tudom, hogy szeret engem, de én nem vagyok biztos benne, hogy mit érzek iránta. Szeretem őt, de nem biztos, hogy eléggé. Ha kellőképpen szeretném, akkor tegnap este nem csókolóztam volna Liam-vel és nem az ő karjai közt aludtam volna el. Akkor nem gondolkodtam és most már hiába gyötör a bűntudat. Borzalmas barátnő vagyok. Bármi, amihez hozzáérek, az darabokra törik.
Már az én szememből is hullani kezdenek a könnyek, amiket már nem tudok visszatartani. Talán ez a legfőbb baj, hogy sosem beszélek senkivel őszintén az érzelmeimről. Mindig is zárkózott típus voltam, aki inkább magában tartja az érzéseit, a gondolatait. Nem azt mondja ki, amit gondol, hanem amit mások hallani akarnak. Nem is tudom voltaképp minek vagy kinek akarok megfelelni, egyszerűen ilyen vagyok. Talán ezzel védem magam, hogy teljesen beleolvadok a társadalomba, csak egy vagyok a tengerben úszó halak közül.
A karjaimba zárom a kislányt, akinek a tündéri arcáról patakokban folynak le a könnyek. Úgy érzem, mintha egy kis darab helyrekerülne.
Tartozom azzal Liam-nek, hogy segítek hazavinni a lányát és azzal is, hogy miután ezt megtettem eltűnök az életükből örökre. Egész végig azt hittem Cordelia volt a rossz, pedig mindvégig én voltam a felesleges személy, én voltam a betolakodó.
Liam megköszörüli a torkát így mindketten felé kapjuk a fejünket. Az ajtóban áll és minket figyel. Halvány mosoly ül az arcán Melody-ra nézek, és ő is elmosolyodik. Elengedem a kislányt, aki odaszalad az apjához és szorosan átöleli. Erre a pillanatra vártam mióta átléptük a küszöböt. Remélem már semmi sem fog történni, ami megtöri ezt az idillt és Melody visszajön velünk Angliába. Ha ez megtörténik, eltűnök az életükből. Elég nagy port kavartam már eddig is. Ha kimaradtam volna az életükből, akkor most talán boldogan élhetnének hárman Liam, Melody és Cordelia. Ahogy ezen gondolkodom, ismét eszembe jut valami, Cordelia és az a másik férfi. Talán akkor mégsem lenne minden olyan idilli, hiszen Cordelia megcsalta Liam-et kitudja hány alkalommal. Kissé ettől is megkönnyebbülök, talán mégsem vagyok akkora hiba az életükben, de akkor is itt a vége a lezárásnak. Olyan gyorsan fogok eltűnni az emlékezetükből, ahogy odakerültem. Liam-nek sem lehetnék soha több mint a lánya bébiszittere és ez így van jól. Ha össze is jönnénk, nem hiszem, hogy sokáig tartana. Mit mondana az embereknek, ha megkérdeznék, ki vagyok. Talán letagadna, bár amilyen úriember ezt nem tenné meg, de biztos kínos lenne. Teljesen más világban élünk rengeteg ellenérv van, hogy miért nem alkotnánk jó párt.
Nekem Zac-vel kell maradnom már, ha még velem akar lenni. Ha visszamegyek, el kell mondanom mindent, nem akarok hazugságban élni, nem akarom, hogy hiú ábrándokat kergessen. El kell mondanom, mit érzek, hogy nem tudom teljes szívemből szeretni. Szeretem őt, de nem úgy, ahogy kellene. Csaknem féléve vagyunk együtt, de még sosem éreztem azt, hogy a járásnál nagyobb szintre tudnánk emelni a kapcsolatunkat. A legjobb az lesz, ha visszamegyek Wolverhamton-ba. Hazamegyek, majd keresek ott valami munkát és elfelejtem az egyetemet. Már így is rengeteget kihagytam, talán már vissza se tudnék rázódni abba a világba, hogy napközben egyetemre járjak aztán, amikor vége van az óráimnak, hazamenjek és órákat tanuljak. Majd keresek egy állást, talán megismerek valakit, akibe szerelmes leszek, aztán összeházasodunk, gyerekeink lesznek, és úgy élünk, mint egy hétköznapi boldog család. Persze ez nem most lesz, hiszen fiatal vagyok ahhoz, hogy családot alapítsak.
Liam-vel azért is lenne nehéz, mert már van egy gyereke, akit mellesleg imádok, de mellette úgy érezném, hogy pótolnom kell valakit. Úgy érezném, hogy a volt felesége helyébe lépek, és ezt nem akarom.
- Ugye hazajössz velünk, kicsim? – kérdezi reményteli hangon, mire a kislány aprót bólint. Kieresztem az eddig bent tartott levegőt, pedig észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetemet.
Talán így minden rendben lesz, ők boldogak lesznek és elfelejtenek. 

Chapter Twenty - Four

~Catharine~

Egy hatalmas dörgésre ébredek az éjszaka közepén. Kell pár másodperc, amíg rájövök hol is vagyok. Az ablak felé fordulok, és meglátom, ahogy az éjszaka sötétjében villámok cikáznak az égen. Általában nem szoktam félni a viharokban sőt megnyugtatónak találom az esőcseppek kopogását, de ez most inkább nyugtalanít. A következő dörgésnél összerezzenek, és visszafordulok a másik oldalra. Szorosan magamhoz ölelem a párnát, és behunyom a szemem. Halk motyogást hallok, amire kinyitom a szemem, és Liam-re pillantok. Vergődik a takaró alatt, és halkan motyog valamit, amit nem igazán értek. Elgondolkozom rajta hogy felébresszem-e, végül úgy döntök ez lesz a helyes. A kezeim a vállaira helyezem, kissé megrázom, és a nevét ismételgetem. A szemei kipattannak, hirtelen felül, a zihálása tölti be a szobát, majd egy újabb dörgés hangzik, amitől ismét összerezzenek. Talán máskor azért nem félek mert otthon vagyok, most pedig egy idegen városban. 

Liam mély lélegzetvételei törik meg a kialakult csendet. A homlokán izzadságcseppek gyöngyöződnek, nem kell nagy ész hozzá, hogy kitaláljam valami rosszat álmodott. 

- Jól vagy? - kérdezem suttogva. Fogalmam sincs miért suttogok.

- Csak egy álom volt. - mondja inkább magának, mint nekem. A hajába túr, majd lehunyja a szemét, aztán ismét kinyitja a barna íriszeit. Olyan védtelennek tűnik, olyan sebezhetőnek. 

- Mit álmodtál? 

- Nem szeretnék róla beszélni. - válaszolja, majd az ellenkező irányba fordul. Nem faggatom tovább, ha akarná, vagy ha legalábbis rám tartozna megosztaná velem, de ezek szerint jobb lesz, ha magában tartja. 

Bizonyára úgy festhetünk mint két idióta, mivel az éjszaka közepén mindketten az ágy két külön végén ülünk, és csak bámuljuk a sötétséget. Egy újabb dörgés tölti be a szobát, ami hangosabb mint az előzőek voltak, és a számat egy apró sikoly hagyja el. Fogalmam sincs mi történik, máskor nem vagyok ennyire ijedős egy egyszerű viharban, sőt egy vérbeli angolnak, ehhez hozzá kell szoknia. 

Égni kezd az arcom, annyira szégyenlem, hogy ennyire frászt kaptam ettől a hangtól. Nem is merek Liam-re nézni, aki most biztos elkönyvelt magában egy igazi idiótának. Az ablakra szegezem a tekintetem, és nézem a villámok cikázását az égbolton. Az eső egyre hevesebben esik, ha ez így folytatódik, akkor holnap esőben kell utaznunk. 

- Jól vagy? - kérdezi ezúttal ő. 

- Csak kicsit megijedtem. - válaszolom, de még mindig nem nézek rá.

- Én is félek. - vallja be, mire az egyik felem megkönnyebbül, a másik pedig kíváncsi lesz, hogy ő vajon mitől ijedhetett meg mert, hogy nem a vihar váltotta ki belőle ezt az érzést, az is biztos. - Az álmom túl valóságos volt. - válaszolja, mintha csak olvasna a gondolataimban. - Elvesztettem benne valakit, aki fontos nekem. - folytatja, majd egy kis szünetet tart. Az a fontos személy biztos Melody lehet, de ha jobban belegondolok lehet a felesége elvesztését élte át újra. - Téged. - fejezi be, én pedig szó szerint elfelejtek levegőt venni. Kell pár másodperc, amíg felfogom, hogy most azt mondta, hogy fontos vagyok neki? Ettől ijedt meg ennyire, hogy álmában elveszített? Nem az nem lehet! Biztos csak félrehallottam. - Jól hallottad. - mondja. Most már biztos, hogy a fejembe lát. Hiszen ez képtelenség, ha olyan fontos lennék neki akkor aznap szakít Cordelia-val, nem pedig úgy jönnek vissza, hogy kitűzték az esküvő dátumát. Erről jut eszembe az a bizonyos dátum már rég lejárt, de az ujján nem láttam gyűrűt. 

- És Cor... - kezdek bele, de félbeszakít.

- Szakítottunk. Aznap este őszinte voltam veled. Én nem szerettem őt, és tudom, hogy ő se engem.

- Aznap este is eltitkoltál valamit. - A mondat akaratlanul is kicsúszik a számon, mire észbe kapok már késő, kimondtam, nincs mit tenni. Azóta már nagyjából összeállt a fejemben a sztori, hogy mi lehetett, amit nem mondott el, ami miatt nem lehetünk együtt, mégis kíváncsi vagyok, hogy mi a válasza.

- Igaz, volt valami amit nem mondtam el, de nem voltam rá készen. - válaszolja, és lehajtja a fejét.

- És most? - kérdezem.

- Tényleg tudni akarod?

- Már tudom. - vágom rá. Kissé meghökken, majd ezt átváltja az ijedtség. - Nem tudok pontosan mindent, de eleget ahhoz, hogy tudjam mit történhetett. 

Talán rossz ötlet ezt bevallani, hiszen Juliett azt kérte ne mondjam el senkinek, hogy tudok erről az egészről, mert bajba sodorhatom magam, de úgy érzem itt az ideje őszintének lenni.

- Én nem ítéllek el. Mindenki követ el hibákat.

- Nem, én nem hibákat követtem el. - rázza meg a fejét. - Az egész életem hibák sorozata volt. Én magam vagyok a hiba.

- Ez nem igaz! - tiltakozom, de folytatja.

- Nem igaz? Én vagyok a felelős Da... - kezd bele, majd elcsuklik a hangja. Könnyek kezdenek végigfolyni a kissé borostás arcán. Nem bírom nézni. Közelebb megyek hozzá, majd a kezemmel letörlök pár könnycseppet. Ismét túl közel kerülünk egymáshoz, nem bírom megállni, hogy ne nézzek rá a tökéletesen metszett ajkaira. Mindketten hevesebben vesszük a levegőt, majd a kezei közé fogja az arcomat, megszünteti azt a pár milliméter távolságot, és az ajkaink találkoznak.

Sziasztok!

Ismét nem résszel érkeztem, és ma nem is fogok. Nyolc órám volt, borzalmasan fájt a fejem, álmos voltam, alvás után még rosszabb lett. Tudom ez egyéni szoc. probléma, és elég béna kifogás, de ma nem fog menni, hogy begépeljem a részt. Holnap, legkésőbb szombaton felteszem, vasárnap pedig időben fog érkezni. 

Remélem megértitek. Puszi: ~Crystal