Chapter Twelve

Sziasztok! Sajnálom, hogy késtem a résszel, de tegnap nem volt semmi lelkierőm megírni. Azért remélem tetszeni fog, és kapok pár komit vagy pipát.
Puszi: ~Crystal

~Liam~

Egy ismerős helyen találtam magam mintha már jártam volna itt, de nem tudom megmondani, miért és mikor. A szoba sötét volt, a fal mentén tapogatóztam, mire megtaláltam a villanykapcsolót. Halk szipogást hallottam az egyik irányból. Végre megtaláltam a kapcsolót, és az égők megvilágították a szobát. Egy hétköznapi hálószoba, ami ugyanolyan ismerős volt, mint a hely maga. A tekintetemmel végigpásztáztam a helyet, és megpillantottam a lányt, akiért mindent megadtam volna, ahogy most is. Teljesen összetörve ült az ágy szélén, és szipogott. Közelebb mentem hozzá, nem gondoltam volna, hogy valaha is újra láthatom, de amikor megpillantottam az arcát amit könnyek áztattak, elszorult a szívem. Letérdeltem elé, az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét. Az arcán ugyanolyan döbbenetet láttam, mint ami bennem is volt. 

- Ne tedd meg. - motyogta. Nem értettem semmit, hogy mire érti, csak magamhoz húztam, és szorosan tartottam a karjaim közt. - Li, bármit is tesznek ne vállald el. - suttogta, mintha attól félne, hogy rajtam kívül valaki más meghallja. Szorosabban öleltem magamhoz, és a hajába csókoltam. Nem érdekel mit beszél, a lényeg, hogy újra a karjaimban tarthatom őt. Időközben felültem az ágyra, és az ölembe húztam őt. Reszketett, remegett.

- Mi történt? - kérdeztem, mikor kissé lenyugodott. 

- Ne menj vissza hozzájuk, ne tedd meg. - suttogta újra, és már minden világossá vállt. Legalábbis azt hittem. Lehunytam a szemem, és amikor kinyitottam, már nem Danielle ült az ölemben. Már nem ő volt, a helyét átvette Catharine. Ő is ugyanúgy zokogott, és rázkódott. 

- Nem akarom, hogy miattam kelljen ilyen döntésre kényszerülnöd. - mondta, és beharapta az ajkát, mielőtt újra rátört volna a zokogás. A hangja tele volt bűntudattal, mintha az ő hibája lenne az egész. Ez az egész az én hibám, és én leszek az akinek helyre kell hoznia. Ismét lehunytam a szemem, de amikor kinyitottam, már egyikőjüket sem láttam. Mindketten eltűntek. Egy sikítást hallottam, felpattantam, és a hang irányába futottam. Kiléptem a folyosóra, és mindketten ott voltak. De nem voltak egyedül. Mindkettejüket férfiak fogták le, akiknek a kezében egy - egy kés volt. A torkukhoz szorították az éles tárgyat. 

- Lejárt az idő.  - hallottam meg az ismerős hangot a hátam mögül és ezzel egy időben a két kés a két szeretett személy szívébe fúródott. Dühöngeni akartam, bosszút állni, kiabálni, de egy hang sem hagyta el a torkomat. 

A szemeim hirtelen kipattantak, a szívem hevesen vert, már attól féltem, hogy kiszakad a mellkasomból. Mély levegőt vettem, és próbáltam megnyugodni. Oldalra fordultam, ahol Catharine békésen aludt mellettem. Őt még megmenthetem, de Danielle már sosem fog visszajönni.

Az órára pillantottam, nemsokára öt óra. Ha reggel valaki itt találná őt, azt biztos félreértenék főleg Melody. Óvatosan kimásztam az ágyból, megkerültem azt, és a karjaimba vettem. A könyökömmel lenyomtam az ajtó kilincsét, majd az ő szobájánál is megismételtem, ezt a mozdulatot. Nem ébredt fel, csak szorosan hozzám simult. Annyira békés volt, olyan ártatlan. Ha arra gondolok, hogy valami történne miattam vele, ezt már nem élném túl. Egyszer éppen elég volt. Felvillan előttem Danielle, ahogy sírva arra kér ne tegyem meg, ne menjek vissza hozzájuk, de nem lesz más választásom.

Felemelem a takarót, és lefektetem az ágyra. Egy kicsit tapogatózik, majd megtalálja a kispárnáját, és magához húzza. Betakarom a takaróval, még vetek rá egy utolsó pillantást, és visszamegyek a saját szobámba. Visszafekszem az ágyba, és nem sokkal később ismét elnyom az álom.

Liam, mondanom kell valamit. - ült le mellém az ágyra és gyönyörű arcát a tenyerébe temette. Gondterheltnek tűnt, a hangja kétségbeesetten csengett. 
- Valami baj van, kicsim? - térdeltem le elé, és elvettem a kezeit az arca elől. A szeme sarkában megjelent pár könnycsepp, amit óvatosan letöröltem és vártam, hogy elmondja mi történt.
- Nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz lesz nekünk. - kezdett bele és a jegygyűrűt nézegette, amit pár hónapja húztam az ujjára.
- Mond el , kérlek. - biztattam.
- Hát én.. szóval nekünk, - dadogott, és próbálta összeszedni a gondolatait. Sosem volt bizonytalan a hangja, mindig biztos volt a dolgában, és nem érdekelte más mit gondolt róla, talán ez az egyik tulajdonsága, amiért beleszerettem. - gyereket várok. - bökte ki. Zavartan nézett rám, félt a reakciómtól, de erre nem volt semmi oka. Először a homlokomat ráncoltam, mintha nem érteném miről is beszél, aztán végre eljutott a tudatomig. Először félelmet éreztem, majd ránéztem a lányra, aki megváltoztatta az életemet, és egy másik érzelem vett uralma alá. Az a boldogság, amit akkor éreztem leírhatatlan volt. Apa leszek, lesz egy közös gyerekünk, akiért mi leszünk a felelősek, akit mindketten tiszta szívből szeretni fogunk. Talán tizenkilenc évesen elég fiatalok vagyunk hozzá, de ez a legkevésbé sem számít. Egy kislány, vagy talán egy kisfiú, aki vér a vérünkből, aki még jobban össze tud tartani minket. 
Arcát a kezeim közé fogtam, és lassan megcsókoltam. Először meglepődött, aztán visszacsókolt. Egy pillanatra szakadtam el tőle, hogy visszaüljek az ágyra, majd az ölembe húztam, és ezúttal már bátrabban csókolt vissza. Annyira törékenynek tűnt, ahogy próbálta elmondani mi bántja, félt hogy nem fogok neki örülni, de abban biztos lehet, hogy szeretem és szeretni is fogom őt, és a leendő gyermekünket is.
Hirtelen kipattantak a szemeim, és felültem az ágyon. Ezen az éjszakán ez a második álmom, amikor Danielle szerepel benne. Évek óta nem szerepelt, egyik álmomban sem, de most már másodszor. Az ajkaim felfele görbülnek, ahogy visszaemlékszem amikor elmondta, hogy terhes, és kilenc hónap múlva már a kezeim közt tartottam a kislányomat, Melody-t. Megrázom a fejem és ismét a párnára hajtom. 
- Liam, választanod kell. - néz a szemembe kétségbeesetten. - Most már nem csak rólad, vagy rólam van szó, hanem a lányunkról. - egy könnycsepp végigfut az arcán, de mielőtt letörölhetném, hátra lép. - Egy biztonságos otthonra van szüksége, és egy olyan apára, aki tisztességes állásból szerzi a jövedelmét.
- De, - kezdek bele de félbeszakít.
- Semmi de, választanod kell. - emeli fel a hangját. - Vagy ők, vagy mi. Én nem akarok tovább rettegésben élni. Nem akarok esténként amiatt aggódni, hogy vajon hazajössz-e. Nem akarom, hogy a gyerekünk ilyen emberek között nőjön fel. Gondold át, és ha úgy döntesz minket választasz, tudod hol találsz. - ahogy kimondta az utolsó szót, Melody-t a karjaiba vette, megfogta a bőrönd fogantyúját, és maga után húzva, kilépett az ajtón. Tanácstalanul ejtettem a fejem a tenyerembe. Bármennyire is fáj, hogy elment igaza van. Ez nem élet, ebben nem lehet egy gyereket felnevelni. Tudom mit kell tennem, de azt is hogy sokkal nehezebb lesz, mint ahogy ezt ő gondolja.