Chapter Eleven

Sziasztok itt is lenne az új rész. Szeretném megköszönni a 27 feliratkozót és a kommenteket az előző részhez.
Gondoltam most ismét Liam szemszögéből hozok egy részt. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! :)
Puszi: ~Crystal

~Liam~

Még mindig ott álltam teljesen lefagyva, az előbb megcsókoltam az alkalmazottamat. Megcsókoltam úgy, hogy van egy menyasszonyom, akivel már nem vagyok biztos a dolgokban. Megcsókoltam úgy, hogy azt sem tudtam mit csinálok nem gondoltam a következő pillanatra, csak cselekedtem.
Miután ő elrohant, még egy darabig ott álltam, mintha csak kővé dermedtem volna.
Utána akartam menni, majd meggondoltam magam, beszálltam az autómba, és elhajtottam. Nem is figyeltem merre megyek, a gondolataim mérföldekre jártak, végül már csak akkor kaptam észbe, amikor megálltam a munkahelyem előtt. Kiszálltam a járműből, a kulcsot a portásfiú kezébe nyomtam, aki majd beáll vele a garázsba. A lifthez mentem, megnyomtam a hívó gombot, és pár másodperc múlva meg is érkezett. Pár ember szállt ki belőle, telefont szorongatva a fülük mellett, vagy aktatáskával a kezükben.
Határozott léptekkel szálltam be a szerkezetbe, majd megnyomtam a harmadik emelet gombját. Most senki nem szállt be mellém, aminek nagyon is örültem. A kis csengő megszólalt, ami azt jelentette, hogy megérkeztem. Határozott gyors léptekkel indultam az irodám felé.
- Mr. Payne egy úr keresi önt. Azt mondta, hogy régi barátok, és ragaszkodott hozzá, hogy odabent megvárja. - tájékoztatott a titkárnőm. Van egy sejtésem, hogy ki lehet odabent, de remélem én tévedek, és nem az a személy vár az irodámban, aki miatt elvesztettem a legfontosabb személyt az életemben.
- Köszönöm, Samantha. - válaszoltam. Megálltam az ajtó előtt, mély levegőt vettem, a kezem a kilincsre tettem, és lenyomtam azt. A sejtésem azonban beigazolódott, ahogy beléptem felém fordult, és egy ravasz vigyor terült el az arcán.
- Mit keresel itt? - kérdeztem monoton hangon. Tudhattam volna, hogy még viszontlátom, ám a remény hal meg utoljára, most mégis itt áll velem szemben.
- Hát így kell üdvözölni a legjobb haverodat, Liam. - nézett rám sértődött arckifejezéssel.
- Mi nem vagyunk barátok. - jelentettem ki határozottan. - Mit akarsz? - sürgettem.
- Hát csak gondoltam megnézem, hogy vagy, mit csinálsz, ki az a lány, aki miatt nemrég Johnson-al veszekedtél.
- Nem tudom miről beszélsz. - hazudtam. Ha ezért jött ide, akkor semmi jóra nem számíthatok. Amikor legutóbb egy nő miatt keresett fel, az tragédiával végződött. Talán ha teljesen semlegesnek tettetem magam, akkor leszáll róla, és nem keverem bajba Catharine-t.
- Payne, engem nem tudsz átverni. - rázta meg a fejét. - Legutóbb Danielle miatt vitatkoztatok Zac-el, és ahogy emlékszem, annak nem lett jó vége.
A kezeimet ökölbe szorítottam egyáltalán hogy veszi a bátorságot hogy kiejtse Dani nevét. Ő volt az, aki elvette tőlem, ő volt az aki megfosztott, attól a személytől, aki az életet jelentette nekem.
- Ne vedd a szádra Danielle nevét, megértetted? - üvöltöttem rá.
- El is felejtettem, milyen kínos téma számodra a halott nejed.
- Tűnj el innen. - sziszegtem a fogaim közt.
- Előbb alkut ajánlok. Tudod, te voltál az egyik legjobb emberem, és örülnék ha újra nekem dolgoznál. Szóval ha visszajössz hozzám, nem ismételjük meg a történteket. Adok neked két hetet. Két hét, hogy gondolkozhass és, hogy megtanuld jobban is vigyázhatnál a kislányodra.
- Hogy mi? - kerekedtek el a szemeim.
Ha valamit tett Melody-val, akkor aláírta a halálos ítéletét.
- Nyugi Payne, a kis porontyodnak semmi baja, csak elvittük autókázni. Elég rossz iskolát választottál, mivel elég volt annyit mondanom, hogy a nagybácsikája vagyok, és családi vészhelyzet van, egyből elhozhattam.
- Hol van a lányom?
- Gyere velem, és visszakapod Melody-t.
Elindult, kilépett az ajtón, én pedig követtem. Beszálltunk a liftbe, ami levitt egészen a garázsig. Egy sötétített ablakú, fekete autóhoz mentünk. Ahogy odaértünk a sofőr lehúzta az ablakot. Egyből felismertem. Sötét haja az ég felé meredezett, a barna szemeivel rám nézett, majd a mellettem álló férfira. Kiszállt a járműből, kinyitotta a hátsó ajtót, ahol a lányom ült. Nem tűnt úgy hogy félne, csak nyugodtan üldögélt majd, ahogy meglátott hatalmas mosoly terült szét az arcán, és nyakamba vetette magát. Szorosan magamhoz öleltem, majd megfogtam a táskáját, felemeltem az apró testét, eszem ágában sem volt letenni. Még most is attól féltem, hogy bármelyik pillanatban jöhet valaki, aki elveszi tőlem.
- Liam, ne felejtsd el mit beszéltünk. - kiáltott utánam, a hangja figyelmeztetően csengett, de én mit sem törődve vele, mentem vissza a lifthez. A recepcióhoz sétáltam, ahol megkaptam a kulcsomat, aztán visszamentem a garázsba, ahonnan a rejtelmes fekete autó már eltűnt. A saját kocsimhoz sétáltam, megnyomtam a zár nyitó gombját, és betettem Melody-t a hátsó ülésre.
- Kicsim, ezután ha bárki érted megy a suliba rajtam, Cat-en és Juliett-en kívül, ne gyere el vele, érted?
- Igen, - válaszolta - valami rosszat tettem? - kérdezte félve, mire én csak megráztam a fejem.
Nem mondhattam el neki, hogy mekkora veszélynek is volt kitéve még pár perce, és a legrosszabb, hogy senki sem tudhat arról a fenyegetettségről, amiben évek óta élek.
Negyed óra múlva leparkoltam a házunk előtt. Kinyitottam a hátsó ajtót, majd miután Melody kiszállt, kivettem a táskáját. Megfogtam az apró kezét, mire ő rám mosolygott, és besétáltunk a házba.
- Juliett. - kiáltottam, mire a szőkeség megjelent a konyha ajtóban.
- Hogy - hogy Melody már itthon van? - kíváncsiskodott, de figyelmen kívül hagytam a kérdését.
- Beszélhetnénk? - biccentettem a dolgozószoba felé, mire ő bólintott.
- Melody van süti a konyhában, menj egyél belőle. - mosolygott kedvesen a kislányomra. Az ő szemei felragyogtak a süti szó hallatán, és beszaladt a konyhába. Én besétáltam a dolgozóba, Juliettel a sarkamban.
- Szeretném ha figyelnél Melody-ra, és nem nyitnál ajtót, ha nem tudod ki az. - tértem a lényegre.
- De miért? - faggatózott. Ezt a viselkedést megszoktam tőle, mindig mindent tudni akar, de semmit nem ad tovább senkinek. Nem akarom őt is bajba keverni, tehát jobb lesz, ha hazudok valamit.
- Volt nemrég egy per, amiből az én ügyfelem került ki győztesen és a másik fél nem akar beletörődni, ezért megfenyegetett. Persze máskor is megesik ebben a szakmában, lehet, hogy nem kell komolyan venni, de jobb a biztonság.
Igazából akkorát nem hazudtam, hiszen ilyen tényleg megesett már, persze ezeket nem szoktam komolyan venni, viszont a mai fenyegetés, nem mehet el a fülem mellett, ugyanis jól ismerem ezt az embert, és pontosan tudom mire képes. Eddig bárki próbálta leleplezni, mind rejtélyes körülmények között eltűnt, vagy pedig meghalt, de azt, hogy ki a tettes sosem tudják bebizonyítani. Egyrészt azért mert minden szálat elvágnak, és nem hagynak nyomot maguk után, másrészt azért mert a rendőrségnél is vannak beépített embereik, akik elterelik róluk a figyelmet.
- Vigyázni fogok, de remélem nem lesz semmi baj.
- Köszönöm. - mosolyodtam el halványan, mire ő bólintott kilépett, és becsukta az ajtót. Leültem a székbe az íróasztal mögött, a kezemet az asztalra tettem, és beleejtettem a fejem. Nem tudtam kiverni a fejemből a ma történteket, eddig sohasem fenyegetettek meg, hogy a lányomnak is baja eshet, ma viszont bebizonyosodott, hogy képesek lennének őt is bántani.
Hirtelen eszembe jutott, hogy ha Melody itt van, akkor Catharine biztosan az iskola előtt vár rá, de a ma reggel történtek után, abban sem vagyok biztos, hogy képes lesz nekem dolgozni. A múltkorit még el tudta volna felejteni, de ma megcsókoltam, és ezt nem biztos, hogy el tudja nézni. Még boldog is lehetnék vele, mivel érzek iránta valamit, évek óta senki sem tudta megdobogtatni a szívem, neki ez is sikerült, de itt egy apró bökkenő. Vagyis inkább hatalmas bökkenő, ugyanis itt vannak az én régi 'barátaim', akik ismét azt akarják, hogy visszamenjek a szervezetbe. El kell gondolkodnom azon, hogy tudnám-e újra azt az életet élni, amit mára már annyira megvetek, és akkor is csak a kényszer vetett bele a karjaikba.
Felálltam az székből, majd az autómhoz siettem, elővettem a slusszkulcsot a zsebemből, és beszálltam a járműbe. Elfordítottam a kulcsot, a motor felbőgött, én pedig a gázra tapostam. Az iskola elé érve láttam pár gyereket, akik vagy beszélgettek, vagy toporogva várakoztak a szüleikre, de Cat-nek nyoma sem volt.
Eluralkodott rajtam a pánik. De hiszen azt mondták, kapok két hetet, hogy választ adjak, addig nem történik semmi, akkor hol van Catharine?
Vagy idejött, de nem találta Melody-t, ezért haza ment? Ismét elindítottam az autót, majd meg sem állva a házunkig nyomtam a gázt. Kipattantam a járműből berohantam a házba, de nem volt ott. Próbáltam elérni a mobilján, de nem vette fel. Nem járhatom végig az egész várost, hogy megtaláljam, muszáj lesz várnom.

* * *

Kijelenthetem, hogy ez volt életem leghosszabb tíz órája, amíg ide - oda autókáztam, hátha valahol megtalálom. Végigjártam a parkot, ahova Melody-val jött, majd egy másikat is. Sehol sem találtam. Egyfolytában hívtam, de nem vette fel, olyan is volt, hogy kinyomta. SMS-eket írtam, de semmi válasz.
Vagy hallani sem akar rólam, annyira összezavartam, vagy pedig valami baja esett, remélem inkább az előző.
Már majdnem éjfél volt, amikor végre fogadta a hívásomat.
- Cat, végre. Hol vagy? - szóltam bele idegesen a készülékbe. 
- Fogalmam sincs. - válaszolta, az enyémhez hasonló hangnemben. 

 - Ezt hogy érted? Ne szórakozz, nagyon ideges vagyok.
Hogy lehet ilyen felelőtlen, hogy elmegy és azt sem tudja hol van. Legalább a telefont vette volna fel, elég veszélyes ilyenkor az utcán bóklászni egyedül, főleg ha fogalmad sincs merre jársz.

- Nem tudom hol vagyok. - vágta rá dühösen.

- Mit látsz? - érdeklődtem.

- Pár rossz állapotú házat, egy park mellett is eljöttem és most egy buszmegállóban vagyok. - magyarázta.

- Azt hiszem tudom merre vagy, mindjárt ott leszek, ne mozdulj! - hadartam el gyorsan, majd meg sem várva válaszát kinyomtam, és rátapostam a gázra. Az egy elég veszélyes környék, van a közelben egy szórakozóhely is, de oda csak a legalja jár. Nem is tudom, hogy keveredhetett oda, hiszen a házunktól nagyon messze van. Végig kellett mennie a városon, hogy eljusson oda.
Páran rám dudáltak, mivel a közlekedési szabályokat figyelembe sem vettem, de most nem értem rá, ezzel foglalkozni. Nemsokára megláttam Catharine-t, ahogy futott előre az utcán, a nyomában egy részeg sráccal. 
Gyorsan lefékeztem, kiugrottam a kocsiból, és magamhoz vontam.
- Szállj be. - suttogtam a fülébe, mire ő aprót bólintott, és tette amit mondtam.
A srác lassított a léptein, amikor látta, hogy felé közeledek, de én már elé értem, és a jobb kezem lendült egyenesen az arcára csattant, amitől elvesztette az egyensúlyát, és a földre esett. Az orrából elkezdett folyni a vér, ha most Cat nem lenne a kocsiban, többet is kapna de nem akarom, hogy verekedni lásson. Régen elég verekedésben, és annál súlyosabb dolgokban is volt részem, amit nem akarok többé.
Beszálltam az autóba, a gázra tapostam, és elindultam hazafelé. 
Halkan lépdeltünk egymás mellett fel a lépcsőn, majd a folyosón. Megállt a szobája előtt, felém fordult, és rám emelte gyönyörű barna szemeit. 
 - Köszönöm. - suttogta, olyan halkan hogy alig hallottam meg.
- Aludj velem. - mondtam mielőtt bement volna a szobába. Ismét felém fordult, mintha nem hinné el, amit hallott.
- Miért? - kérdezte halkan.
- Hogy biztonságban tudjalak. - néztem a szemébe. 
- Menyasszonyod van. - vágta rá a tényt, amiről a mai nap folyamán teljesen elfeledkeztem. 
- Kérlek. - mondtam könyörgő hangon. Nem akartam magára hagyni, a mai nap után nem.
- Lezuhanyzom. 
- Rendben. - bólintottam majd beléptem a szobámba. Nekem se ártana, ha végre beállnék a víz alá.
Bementem a fürdőszobába, levettem a ruháimat, és a szennyes kosárba tettem. Beálltam a forró víz alá, tusfürdővel átdörzsöltem a testem, majd ismét a vizet folytattam magamra. Kiléptem a zuhanykabinból, egy törölközővel áttöröltem a vizes tincseimet, majd a derekam köré csavartam. Elővettem egy tiszta bokszer alsót, magamra vettem, majd átmentem Cat szobájába. Leültem az ágyra, ami az ő finom illatát árasztotta. Az éjjeli szekrényen megpillantottam egy képet, amin a családjával van. Sokkal fiatalabb volt, mint most, lehetett vagy tizennégy, - tizenöt éves. Két kisebb lány is volt a képen, bizonyára a testvérei. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, de még mindig nem emeltem el a tekintetem a képről. Annyira boldognak tűnt, amilyennek még sosem láttam. Talán azért nem látom annak, mert hiányzik neki a családja, vagy nem érzi itt jól magát.
Elszakítottam a tekintetem a képről, majd felálltam. Megragadtam a csuklóját, és elindultam vele az én szobámba. Kinyitottam az ajtót, és udvariasan magam elé engedtem. Belépett a szobába, a tekintetét körbefuttatta rajta. Becsuktam az ajtót, majd mellé álltam, és magam felé fordítottam.
- Sajnálom, ami a reggel történt, de tudnod kell hogy nem bántam meg. - halványan elmosolyodtam, majd az ágy egyik végébe mentem, felemeltem a takarót, és befészkeltem magam. Ő is ugyanígy tett.
Az egyik karommal átöleltem a derekát, és magamhoz húztam. A fejem a hajába temettem.
- Ne menj el többé egyedül. - kértem suttogva.
- Miért?
- Mert féltelek. - válaszoltam, és egy csókot nyomtam a homlokára. Annyira jó érzés volt, hogy itt van velem épségben, és semmi baja. Biztonságban van, legalábbis remélem.