Chapter Ten

Sziasztok először is szeretném megköszönni a 25 feliratkozót, a kommenteket és pipákat is.
Másodszor pedig szeretném elmondani, hogy ez volt az első rész, amit megírtam a blogból.
Egyik éjszaka nem tudtam aludni, a kezembe vettem a telefonom, és jegyzetbe meg is írtam nagyjából ugyanezt, amit most el is olvashattok.
Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!
Puszi : ~Crystal

~Catharine~

Az ajkai pár centire voltak az enyémtől. Éreztem a mentolos leheletét, hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. Az ajkait az enyémre helyezte, mire automatikusan csukódtak le a szemeim. Az a kezei még mindig a derekamon pihentek, az egyik kezem a hajába vezettem és beletúrtam barna tincseibe. Ó, már mióta szerettem volna ezt megtenni.

Lassan csókolt, nyelve bejutást kért, amit meg is adtam neki. 

Ha nem tartott volna olyan biztosan, száz százalék, hogy összeesek, annyira elgyengültek a lábaim.

Persze minden csoda három napig tart, az én esetemben pedig épp, hogy egy percig.

- Sajnálom, ezt nem kellett volna. - húzódott el.

- Tényleg nem. Elnézést. - kikerültem, villámgyorsasággal felvettem a kabátom és a csizmám, majd kiléptem az ajtón. A hűvös levegő egyből megcsapott, ezzel is bizonyítva, hogy lassan vége az ősznek. A fák is elhullatták már a leveleiket, amit csak a szél röptetett ide-oda. 
Ha a múltkori majdnem csókkal nem zavart volna eléggé össze, akkor most megtette. Eddig mindig a főnökömként tekintettem rá, de most elkezdtem meglátni benne a férfit. A férfit akinek egy nő sem tudna ellenállni, a férfit akihez egyre jobban vonzódom. Persze mit is akarna ő tőlem, aki sikeres a szakmájában rengeteg pénze van, és bárkit megkaphatna, akit csak akar. És ha ez mind nem lenne elég, van egy elviselhetetlen nő az életében, akit csodálom, hogy el tud viselni.
Céltalanul indultam el az egyik irányba, egy idő után már arra sem figyeltem merre megyek. A nap kezdett eltűnni, végül a hold vette át a helyét. Fáztam, éhes voltam, és eltévedtem. Hiába laksz itt jó ideje, mert ezt a várost akkor sem tudod, eléggé feltérképezni.

Fogalmam sincs merre járhatok, egy elég kihalt utcán keltem át, aminek a végén egy buszmegálló állt. Elővettem a telefonom a kijelző 23:53-at mutatott. Volt pár nem fogadott hívásom, nem mástól mint a híres ügyvédtől, Liam Payne-től. Elkezdett rezegni a telefonom, elgondolkodtam végül úgy döntöttem, hogy felveszem.

- Cat, végre. Hol vagy?

- Fogalmam sincs. - vallottam be.

- Ezt hogy érted? Ne szórakozz nagyon ideges vagyok.

- Nem tudom hol vagyok. - vágtam rá dühösen.  Még Ő ideges. Ő, aki egyszerre megédesíti és megkeseríti a mindennapjaimat. 

- Mit látsz?

- Pár rossz állapotú házat, egy park mellett is eljöttem és most egy buszmegállóban vagyok.

- Azt hiszem tudom merre vagy, mindjárt ott leszek, ne mozdulj! - mielőtt válaszolhattam volna, kinyomta. Jellemző.

- Hová mehetnék? - tettem fel a kérdést, amire nem kaptam, és nem is vártam választ. Még az kellett volna nekem. Nem is tudom miért vettem fel. Most eljön értem elvisz az Ő házába. Az után a csók után, hogy dolgozhatnék neki? Eddig talán magamnak sem vallottam be, de kezdek beleszeretni a főnökömbe. 
El is mehetnék, felmondhatnék, de nem lennék rá képes. Ott van az, az apró kislány, aki pár hét alatt szerves részévé vált az életemnek nem tudnám itt hagyni. Nem tudnék neki csalódást okozni. 

- Hé kislány, mit csinálsz ott egyedül?

A hang irányába fordultam, egy eléggé ittas huszonéves fiú közeledett felém. Gyors léptekkel indultam el a másik irányba, de a fiú nem tágított. Ő is gyorsabban kezdett jönni, ahogy én is fokozatosan gyorsítottam a lépteimen. Futottam, sőt rohantam előre. 
Mi lesz ha utolér? Mi lesz ha Liam nem talál meg? - ezek a kérdések cikáztak a fejemben.

Egy fekete Lamborghini fékezett előttem, Liam ugrott ki belőle, szorosan magához vont, majd a fülembe suttogta, hogy "Szállj be!". Tettem amit mond, és beszálltam az anyósülésre. Kinéztem a szélvédőn, Liam épp odaért a srác elé, majd egy hatalmas ütéssel a földre terítette. Mást nem tett, amiért hálás is voltam, nem hiányzott volna, hogy félholtra verje. Így is ahogy elnéztem felrepedt a szája, és az orrából is fojt a vér. Beszállt mellém, elindította az autót, és elhagyta az utcát. Tíz perc múlva már a garázsban szálltunk ki a járműből, és a házba mentünk. Bent a sötétség uralkodott, és mivel nem akartuk felébreszteni Melody-t, halkan lépdeltünk egymás mellett.

- Köszönöm. - nyögtem ki, majd be akartam menni a szobámba, de megfogta a csuklóm és visszahúzott.

- Aludj velem. - kérte.
- Miért?
- Hogy biztonságban tudjalak. - nézett mélyen a szemembe.

- Menyasszonyod van. - nyögtem ki, ahogy visszatértem a valóságba. Azok a szemek egyszerűen belenézel, és teljesen elveszel bennük.

- Kérlek. - Láttam a szemében valami megmagyarázhatatlant. Félelem, elveszettség, törődés és szeretet.

- Lezuhanyzom.

- Rendben. - bólintott, majd eltűnt az ajtaja mögött. 

Beléptem a szobámba, elővettem a szekrényből a pizsamám és a fürdőszobába mentem. Levettem a ruháimat, és beálltam a forró víz alá. Szinte égette a bőrömet, de nem érdekelt. Még mindig az a csók járt a fejemben. Nem éreztem, hogy hirtelen, meggondolatlan cselekedet lett volna.  Olyan lassan és szenvedélyesen csókolt, nem lehetett csupán egy rossz cselekedet, ezt mindketten tudjuk.  

Elzártam a vizet, magam köré tekertem egy törölközőt, és a csaphoz léptem.  Megmostam a fogam, majd áttöröltem a kissé vizes testem. Felvettem a pizsamám, majd kiengedtem a hajam és átfésültem. Kiléptem a fürdőből, nagy meglepetésemre ott ült az ágyon, és az éjjeli szekrényen lévő fotót nézegette. A képen én, a szüleim, és a két testvérem szerepelünk a 14. születésnapomon. Akkor volt egy éves Sarah és Hailey tíz. Ez volt az első szülinapom, amikor már öten voltunk. Sosem bántam, hogy én vagyok a legnagyobb, igaz néha úgy éreztem velem foglalkoznak a legkevesebbet, de tudtam, hogy szeretnek. Ahogy most is tudom, és én is szeretem őket.

- Gyere. - ragadta meg a csuklóm, és maga után húzott.  Átmentünk az Ő szobájába, ahol talán háromszor jártam. Az ágy szépen be volt vetve, látszik, hogy Juliett szépen végzi a munkáját. 

Elengedte a kezem és maga felé fordított.

- Sajnálom ami a reggel történt, de tudnod kell hogy nem bántam meg. - halványan elmosolyodott, majd megkerülte az ágyat és rám nézett. 
Beljebb merészkedtem, majd az ágy másik felébe mentem. Felemeltem a takarót és bebújtam a pihe - puha párnák közé. Az ágyneműn érezni lehetett az Ő illatát, ami számomra nagyon megnyugtató volt. Ő is befészkelte magát, majd felém fordult és közelebb húzott magához. Furcsa volt de jó. Az egyik karjával átölelte a derekam és fejét a hajamba temette.
- Ne menj el többé egyedül. - kérte szinte könyörögve.
- Miért?
- Mert féltelek. - válaszolta és egy csókot nyomott a homlokomra. Most már tényleg fogalmam sincs hányadán állunk. Ő tényleg érezne irántam valamit? Nem az lehetetlen. Talán csak szórakozik velem, és pár hét múlva kirúg, vagy ki tudja. Bármit is gondolok, jelen pillanatban mégis megnyugtat, ahogy a védelmező karjait körém fonja, és magához húz. Már saját magamat sem értem. Egyik pillanatban olyan elméleteket gyárt az elmém, hogy ő csak kihasznál, a másikban pedig beletemetkezek az illatába, és álomba merülök.