2015. július 30., csütörtök

Chapter Sixteen

~Catharine~


Türelmetlenül fészkelődöm az ülésben, már eltelt legalább fél óra, mióta Liam itt hagyott. Már elgondolkodom azon, hogy utána megyek, de amikor a két őrre nézek a kapu mögött, meggondolom magam. Mégis mit kereshet Melody ezen a helyen? Nem hinném hogy az egyik barátnője lakna itt, és amikor elszökött ide jött volna. A furcsa SMS-t pedig végképp nem értem, de Liam egyből tudta, hol keresse és remélem meg is találja. A kapu kinyílik, három alak közeledik az autó felé, időközben besötétedett, de azt kitudom venni, hogy Liam, Melody és egy férfi közeledik a járműhöz. Kinyílik a hátsó ajtó, meglátom Liam arcát, majd a kislányét is, akit ezidáig kerestünk. Az idegent még nem látom, ám amikor közelebb jön, kissé megijedek. Nem tőle félek, hanem attól, hogy mit csinálhattak odabent vele. Pár seb már beforrt rajta, de vannak olyanok is, amit nemrég okozhattak neki. Mielőtt kérdezhetnék valamit, beszáll Melody mellé, Liam pedig előre, beindítja az autót, és gyorsan elhagyja ezt a helyet. Idefele láttam rajta, hogy ideges, de nem csak a lánya miatt, hanem valami más miatt is. Ideges, és ezt leplezni sem tudja, a megengedettnél gyorsabban hajt, nem törődve azzal, hogy rajta kívül még hárman ülnek a kocsiban, és az egyik a lánya.
- Liam, nyugodtan kitehetsz otthon, nem akarok a nyakadon lógni. - mondja a sötét hajú férfi, de mintha meg sem hallaná, halad az eredeti úti célja felé. - Nem akarok a terhetekre lenni. - folytatja.
- Zayn, nem vagy a terhünkre. - válaszolja, majd bekanyarodik a jól ismert utcába. Megáll a ház előtt, mindannyian kiszállunk, és elindulunk a bejárat felé. Az előszobába érve látom Jul-t a nappaliban ülve, a kezét tördeli, majd a tenyerébe ejti az arcát.
Amikor meghallja, hogy megérkeztünk felkapja a fejét majd, amikor meglátja a mellettem ácsorgó kislányt, felugrik a fotelből, pillanatok alatt odaér hozzánk, és magához öleli Melody-t.
- Soha többet ne csinálj ilyet. - motyogja, majd eltolja magától, és alaposan végigméri sérüléseket keresve, amikor rájön, hogy semmi baja nem esett, megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkait.
Liam és Zayn is beér a házba, majd Juliett is felegyenesedik, de amikor meglátja a Zayn testét borító sérüléseket, meghökken.
- Zayn, veled meg mi történt? - vonja kérdőre a férfit, aki csak megrándítja a vállát.
- Az egy nagyon hosszú történet. - feleli, mire Juliett rossz állóan megcsóválja a fejét.
- Szerencséd hogy ráérek, majd a konyhában megbeszéljük. - biccent az említett helyiség felé. - Melody, nem vagy éhes? - kérdezi a kislányt, aki csak megrázza a fejét. Felrohan a szobájába, de most nem hagyom magára egy pillanatra sem, hanem rögtön utána szaladok. Nem akarom kioktatni arról, hogy mekkora felelőtlenség csak úgy kiszaladni a házból, és egész napra eltűnni, inkább csak beszélni akarok neki erről az egészről, hogy megértessem vele ez nem megoldás semmilyen problémára.
- Most büntit kapok? - kérdezi, és leül az ágyra.
- Nem nem kapsz büntit, legalábbis tőlem biztos nem. - válaszolom, majd leülök mellé. - De ugye tudod mennyire aggódtunk?
- Apa biztos nem. - motyogja. - Ő már nem szeret engem. - folytatja, de a végén már kitör belőle a sírás. Magamhoz ölelem, próbálom kicsit csitítani, elmagyarázni neki hogy Liam igenis szereti őt, de nem hisz nekem.
- Ha annyira szeretne, ahogy mondja, nem venné el Cordelia-t. - olyan utálattal tudja kiejteni ezt a nevet, amit ki sem lehetne nézni egy ilyen kislányból. Szorosabban ölelem magamhoz, majd amikor kissé megnyugszik töltök neki egy pohár vizet, amit kis kortyokban elfogyaszt.
Eszembe jut a téma, amit Melody eltűnése elfeledtetett, de most ismét eszembe jutott. Olyan őszintének tűnt az este, ahogy azt mondta, hogy nem szereti az a nőt, de aztán mégis kézen fogva jöttek vissza, hogy bejelentsék két hónap múlva összeházasodnak. Talán hazudott, jól színészkedett, és én voltam a naiv kislány, aki bedőlt neki, de ez ezentúl másképp lesz.
Halk kopogás töri meg a kialakult csendet, mindketten az ajtó felé kapjuk a fejünket, ahol Liam áll. Felállok az ágyról, és az ajtó fele lépek, még egyszer visszafordulok, és egy biztató mosolyt küldök Melody felé, majd kilépek az ajtón, és becsukom magam után. A gyomrom megkordul, és emlékeztet arra, hogy az utolsó étkezésem a reggeli volt, és akkor is csak egy almát ettem. Halkan leosonok a lépcsőn, majd az alján megtorpanok. A konyhából fény szűrődik, és jól ki tudom venni, hogy Juliett és Zayn van odabent. A férfi közelebb megy Julietthez, majd az álla alá nyúl, és gyengéden megcsókolja. Döbbentem figyelem őket, majd amikor elválnak egymástól, úgy döntök ideje lenne eltűnnöm onnan. Nem akartam megzavarni semmit, azt sem tudom mi van köztük, de amikor bejöttünk Jul tudta Zayn nevét, tehát nem most találkoztak először. Hirtelen ötlettől vezérelve befutok Liam dolgozószobájába, ahol eddig maximum kétszer jártam. Ebben a szobában egy hatalmas íróasztal található, mögötte egy székkel, előtte pedig két fotellel. Az íróasztal mögötti falon több polc is található, ami tele van könyvekkel. Beljebb merészkedem, tudom bármikor bejöhetnék ide, most mégis úgy érzem magam, mint valami betolakodó. Az íróasztalon meglátok egy bekeretezett képet. Liam van rajta, egy barna, göndör hajú, fiatal nővel. Mindketten mosolyognak, boldogok. A nő egy kisbabát tart a kezében. Jobban szemügyre veszem a szobát, az egyik polcon látok egy ismerős képet, ugyanazt amit Melody az éjjeli szekrényén tart. Lefekvés előtt mindig azt nézegeti, bár nekem még sosem mondta, tudom, hogy borzalmasan hiányzik neki az anyukája. Visszateszem a képet a helyére, még maradok pár percig, majd, amikor úgy döntök, Juliett és Zayn már biztosan elment, kimerészkedem a nappaliba. A sejtésem beigazolódik, tényleg felmentek már. A konyhába érve készítek magamnak egy szendvicset, és töltök egy pohár narancslevet. Akaratlanul is eszembe jut a narancsléről Liam, és a majdnem csókunk, persze annak is Cordelia volt az oka. Ha akkor nem játssza a dívát, aki nem képes saját magának egy pohár innivalót tölteni, akkor nem kerülünk abba a helyzetbe, és csupán a főnökömként tekintenék rá.
Elfogyasztom a szendvicsem utolsó darabját, megiszom a narancslevet, és beteszem az edényeket a mosogatógépbe. Lekapcsolom a villanyt, felmegyek a szobámba, és ahogy befekszem az ágyba, elnyom az álom.

2015. július 26., vasárnap

Chapter Fifteen

Sziasztok! Hát itt is lenne az új rész. Szeretném megköszönni az újabb két feliratkozót, a kommenteket, és a pipákat.
Remélem most is kapok valamilyen visszajelzést.
Jó olvasást & puszi: ~Crystal

~Cordelia~


- Ezt nem gondolod komolyan. - nevettem fel gúnyosan. - Szakítani akarsz VELEM?
- Igen, azt hiszen pont ezt mondtam. - állt fel az asztaltól, és betolta a széket. Rendezte a számlát, és elindult a kijárat felé. Felvettem a táskámat, és utána siettem. A kávézó előtt megállt, és felém fordult. Elé léptem, a kezem a mellkasára simítottam, és a barna szemeibe néztem. A legvonzóbb formámat vettem elő, jól tettem, hogy kivágott felsőt vettem fel.
Mindig is vonzónak találtam, talán csak ezért vagyok vele, mert jól nézünk ki együtt, de nem fogom hagyni, hogy az a kis cseléd lecsapja a kezemről. A szüleim szerint is jó parti, és Mark-nak is megfelel a helyzet, sőt sokkal jobb, hogy nyitott kapcsolatban vagyok vele. Ő is azt tesz amit akar, és én is, de közben bebiztosítom a jövőmet, egy jól menő ügyvéd mellett. És ha Liam azt hiszi, hogy ilyen könnyen megszabadul tőlem, hogy összejöjjön Hamupipőkével, akkor nagyon téved.
- Liam bébi, beszéljük meg. - az alsó ajkamba haraptam, majd egy szőke tincset tekertem az ujjaim köré.
- Cordelia, ezen nincs mit megbeszélni, vége van és kész. - Eltolt magától, már majdnem beszállt az autójába, amikor jobb ötletem támadt annál, hogy elcsábítsam.
- Szeretnéd ha elmesélném Melody-nak, hogy az apucija egy gyilkos? - gúnyos mosoly jelent meg az ajkaimon, a rémült tekintetét látva tudtam, hogy ismét a kezemben az irányítás.
- Miről beszélsz? - sziszegte a fogai közt. Sikerült a legérzékenyebb pontján támadnom, amitől diadalittas mosoly kúszik az arcomra.
- Többet tudok rólad mint hinnéd, édesem. Meséljek neki arról, hogy mi történt az anyjával? Hogy nem meghalt, hanem megölték? Tudja meg az egész világ mi történt Danielle Peazer-vel?
- FOGD BE A SZÁD. - csattant fel, majd amikor észre vette, hogy mindenki minket néz, a kocsi felé intett. A feje vörös színűvé vállt, fortyogott a dühtől, de nem ijedtem meg tőle. Ideje megtudnia, hogy mindent az irányításom alatt tartok, és nem tehet ellene semmit.

~Catharine~


Már két óra eltelt azóta, hogy Liam elment és azt mondta szakít Cordelia-val. Talán örülnöm kellene neki, de ez még sincs így, mivel ezzel tönkreteszek egy többéves kapcsolatot. Tudom hogy Cordelia-t nem érdeklik az én érzéseim, és neki fordított helyzetben nem lenne bűntudata, de ő más. Sok dologban különbözik tőlem, szinte mindenben, és ezért sem értem, hogy miért akarna Liam velem lenni. Hiszen Cordelia csinos, gazdag, jó családból származik, de a természete borzasztó. 
Végigfut a fejemben mi lenn,e ha most mégsem szakítanak, ha Liam csak szórakozik velem, de ezt azonnal el is felejtem. Tegnap este őszinte volt velem, és ebben biztos vagyok. 
Az ajtó kinyílik Liam lép be rajta, hatalmas mosoly kúszik az arcomra, ám amikor meglátom, hogy félreáll az ajtóból, és Cordelia lépked be, belül egy világ törik össze bennem. Próbálom nem kimutatni, az ajkaimat makacsul zárom össze, és próbálom elfojtani az előtörni készülő zokogást.
- Szeretnénk mondani valamit, szolnál a többieknek? - kérdezi egy kedves mosollyal az arcán Liam, de látom rajta, hogy nem őszinte a gesztusa.
- Persze. - motyogom és szólok Juliettnek, aki a konyhában tevékenykedik, majd Melody-nak is. Mind helyet foglalunk a nappaliban.
Ketten jöttek vissza, vagyis még együtt vannak. Szóval Liam átvert. Egy kis részem abban reménykedik, hogy azt akarják közölni, hogy szakítanak ám amikor Liam a szőkeség nyakát csókolgatja, ez a csöppnyi reményem is elszáll. 
Elmondják hogy egy fontos bejelenteni valójuk van, majd ahogy Liam kimondja, amiért mindenkit összehívott Juliett félrenyeli a süteményt, amit majszolgatott, én pedig kiejtem a kezemből a poharat, és a víz a szőnyegre folyik. Melody csak ül, és az apja szemébe néz, némán kommunikálnak egymással, majd a kislány hitetlenkedve megrázza a fejét, és elrohan. A bejárati ajtó hangosan csapódik mögötte, de senki sem mozdul. Végül észhez térek, és utána futok, de nem látom sehol. Lehetetlen hogy ilyen gyorsan elszaladt. Körülnézek hátha meglátom valahol, de csak egy fekete autót látok, amint elhagyja az utcát.
A nevét kiabálom, bejárom a környéket, de sehol semmi. 
A kétségbeesés kezd úrrá lenni rajtam, de össze kell szednem magam. Visszamegyek a házba, Juliett a konyhában folytatja a munkáját, a szerelmes párocska pedig még mindig a kanapén van. Megköszörülöm a torkom, mire mindenki felém kapja a tekintetét, majd elhagyja az ajkaimat az a két szó, amit sosem gondoltam, hogy egyszer ki kell mondanom.
- Melody eltűnt.
- Hogy mi? Ez nagyon rossz vicc, Cat. - pillant rám bosszúsan Juliett, de amikor eljut a tudatáig, hogy ez nem egy rossz tréfa, kirohan az utcára, és Liam is ugyanígy tesz. Melody nevét kiabálva, rohannak két különböző irányba. Cordelia gúnyos mosollyal néz rám.
- Ha most eltűnik, legalább később nem lesz bajom vele. - megrándítja a vállát, és el akar menni mellettem, de elvesztem az eszem, visszarántom, és a kezem az arcán csattan. A piros területre szorítja a kezét, majd megszólal.
- Ezt nagyon meg fogod bánni te ribanc. - förmed rám, majd elhagyja a házat. Észhez kapok, és Melody keresésére indulok. Végigjárok minden helyet, ahova valaha is mentem vele, de semmi eredménye. Teljesen nyoma veszett. A telefonom megrezdül a zsebemben, előveszem a készüléket, és felolvasom az SMS-t.
"Eltűnt a hercegnő? Talán egy régi jó barát megtalálhatja. Liam tudni fogja kit keressen. - C"
Gyorsan kikerestem Liam számát, majd rányomtam a hívás gombra.

~Liam~


Tudtam hogy Melody rosszul fog reagálni, de arra nem gondoltam, hogy elrohan. Végigjárom a környéket, felhívom pár barátnőjének a szüleit, hátha valamelyiküknél van, de senki sem tud róla semmit. Már eltelt pár óra azóta, hogy kiviharzott a házból. Mindig is jó gyerek volt, sosem viselkedett így, de meg tudom érteni. Cordelia sosem lehetne jó anyja, nem is tudom, hogy régebben, hogy gondolhattam ezt. De most már nem tehetek semmit, el kell őt vennem, vagy kiderül az igazság, amit annyi éven át magamban őriztem. Fogalmam sincs, hogy szerezhetett tudomást a történtekről, de mindent olyan pontosan elmondott, mintha szemtanúja lett volna annak, ahogy Danielle meghal. 
A telefonom megcsörren, Catharine neve van a kijelzőn, gyorsan fogadom a hívást, talán megtalálta a lányomat.
- Kaptam egy furcsa üzenetet, vissza tudnál jönni a házhoz?
- Persze már is indulok. - válaszolom, és megszakítom a hívást. Mégis ki küldhet neki egy furcsa üzenetet? Talán... nem, az nem lehet. Azt mondta van még két hetem, hogy döntsek, és addig leszáll rólam. Gyorsan veszem be a kanyart az utcánkba, de még időben észbe kapok, és fékezek. Egy macska fut át előttem. Ismét a gázra lépek, de most igyekszem óvatosabb lenni. Leparkolok a házam előtt, kipattanok a kocsiból, és berontok a házba.
- Melody-ról irt valaki valamit?
- Igen, legalább is azt hiszem. - válaszolja bizonytalanul, majd a kezembe adja a készüléket. Rögtön tudom ki küldte az üzenetet. Visszanyomom a mobilt a kezébe, nem törődve a záporozó kérdéseivel, rohanok vissza az autóba. Utánam jön, ő is beszáll, és bárhogy is próbálom meggyőzni, hogy felesleges velem jönnie megmakacsolja magát, beköti a biztonsági övet, és velem tart. Megérkezek a hatalmas ház elé, ami inkább egy kastélynak tűnik, főleg, hogy egy torony is magasodik az épület tetején. 
- Maradj itt, és ne szállj ki semmiképpen sem. - mondom neki, és remélem így is tesz. Kiszállok az autóból, próbálok nyugodtnak tűnni, mert ezek az emberek, azt élvezik ha valakit az őrületbe tudnak kergetni, és bármennyire is kétségbeesett vagyok, nem szabad kimutatnom. A kapuban két őr áll, miután elmondom a nevem, kinyitják a kaput majd megjelenik az ajtóban, egy rövid, vörös hajú nő. Talpig feketében van, mint mindenki más.
- Már nagyon vártunk. - közli egy gúnyos mosoly kíséretében. Hátborzongató ez a hely, és az emberek is, rémisztő belegondolni, hogy egyszer én is idetartoztam. Megáll egy kétszárnyú ajtó előtt, és rám néz. - A főnök bent van, menj csak be nyugodtan. - mondja teljes nyugodtsággal.
A kezem a kilincsre teszem, lenyomom azt, és határozott léptekkel belépek a helyiségbe. Egy nappali szerűségben vagyok, ahol megpillantom a személyt akit kerestem.
- Már vártalak, Payne. - vigyorog rám, amitől kiráz a hideg. - Melody-nak is hiányzik apuci.
- Hol van? - kérdezem a kelletnél hangosabban, amire két férfi lép be a terembe. 
- Semmi baj fiúk, csak elbeszélgetek az én régi barátommal, ugye Liam? Nem akarsz semmi meggondolatlanságot csinálni.
- Nem persze, csak beszélgetünk. - motyogom. Hiába kezdek el üvöltözni, mert sosem volt azzal problémájuk, hogy hogyan hallgattassanak el valakit. Türelmetlenül pillantok a barna hajú férfi felé, aki végre folytatja.
- Ne aggódj nem esett semmi baja, minek nézel te minket? Szerinted bántanék egy ártatlan gyereket? Miért bántanám most, ha a kezemben tarthatlak vele? - kérdezi egy gonosz vigyorral az arcán. Egyre idegesebb lettem, de a két férfi még mindig itt van, ezért jobb ha visszafogom magam. - Menjünk elviszlek a lányodhoz, de előbb találkozhatnál valakivel. - az ajtó fele biccent, elindul, én pedig utána lépkedek. Egy folyosóra érünk, ahol rengeteg ajtó van. Kinyitja az egyiket, és meglátom a régi legjobb barátom. 
- Zayn. - suttogom magam elé. A testét kék - zöld foltok borítják, pár sebből most is folyik a vér. Tele van hegekkel, alig maradt rajta ép bőrfelület. A szája fel van repedve, a szeme alatt is egy sötét folt virít.
- Zayn barátunk a rendőrségen járt, és összetalálkoztunk vele. Gondoltam megmutatom, mi lesz ha véletlenül eljár a szád, neked, vagy a kislányodnak.
- Engedd el. - a hangom magabiztosan cseng, a barátomat így látni, erőt ad ahhoz, hogy fellépjek ellene. 
- Ha akarod elviheted, de csak abban az esetben, ha felelősséget vállalsz érte.
- Rendben. - egyezek bele. 
- Majd visszafele benézünk hozzád, Malik. - veti oda neki, majd kilép a szobából, én pedig követem. Benyit egy másik szobába, ahol egy hatalmas franciaágy foglal helyet. Ez a szoba modern berendezésekkel van ellátva, nem úgy mint a többi, amit inkább antik bútorok díszítenek. Az ágyon meglátom Melody-t, mindenféle karcolás, és heg nélkül, épen egészségesen, egy szőke hajú, fiatal lány mellett. Ahogy jobban végignézek a szobán, talán a lányé lehet, ami azt jelenti, hogy köze van a mellettem álló férfihoz. Talán a lánya lehet, de nem nagyon hasonlít rá.
- Rachel, azt hiszem el kell búcsúznunk Melody-tól. - mondja kedves, nyájas hangon.
Melody rám néz, majd lesüti a tekintetét. Tudom, hogy haragszik rám, de ha tudná milyen helyen van, biztosan örülne, hogy lát. Legalábbis remélem, hogy örül, csak nem mutatja ki. Lemászik az ágyról, a szőke lány ott marad, és kék szemeivel rám néz. Annyira ismerősnek tűnik ez a szempár, de nem tudnám megmondani honnan. Melody felém jön, zöld szemeivel rám néz, most nem csillog a szeme, pedig amikor meglát, mindig felragyognak az íriszei. Inkább átélném azokat a kínokat, amiket Zayn-nek kellett, csak ne úgy nézzen rám a lányom, mint egy idegenre. Megfogtam az apró kezét, és a tenyerembe csúsztattam. 
- Mehetünk is. - csapja össze a tenyerét. - Jól érezted magad Melody? - kérdezi kedvességet színlelve. Nem értem, hogy miért tünteti úgy fel magát, mintha kiskutyákat mentene egy menhelyről. Melody aprót bólint, nem értem, hogy érezhette itt jól magát. Mondjuk szerencsére őt nem bántották, de a legtöbb ember, akit ebbe a házba hoznak, nem megy ki soha többé. Azt sem értem, hogy miért mutatta meg mit tettek Zayn-nel, és miért ajánlja fel, hogy ha akarom elvihetem. Ő is pontosan tudja, hogy nem hagynám itt, igaz több éve nem találkoztunk, de egykor akkor is a barátom volt, és én rángattam bele ebbe az életbe. Akkor egy jó ötletnek tűnt, hiszen sok pénzt lehetett keresni, viszonylag kevés idő alatt, de olyan dolgokat kellett megtenni, amikre utálok visszaemlékezni, felfordul tőle a gyomrom. Szerettem ezt az életet, mindaddig amíg nem találkoztam Dani-val. Ő volt az a személy, aki miatt rájöttem arra, hogy nem helyes, amit teszek ez nem élet. Ha őt nem ismerem meg, talán még most is ennek a kegyetlen embernek dolgoznék, és azt tenném, amit mond.
Félek attól mi lenne ha ez az egész valahogy kitudódna, ha megtudnák a szüleim, Catharine, vagy Melody. Bele sem merek gondolni. Az biztos, hogy más szemmel néznének rám, elítélnének. Fiatal voltam, és ostoba, ha visszaforgathatnám az időt, sosem keverednék bele ebbe a szervezetbe. 
Kiérünk az épület elé, ahol két férfi Zayn-t fogja. Már nem úgy néz ki, mint negyed órával ezelőtt. Ellátták a sérüléseket, amiket valószínűleg ők okoztak, és tiszta ruhát adtak rá. A fejét lehajtja, nem mer felnézni tudom, hogy fél, és azt is, hogy már évek óta ki akar lépni, de nem tud. Az pedig, hogy elment a rendőrségre nagy bátorság, és egyben ostobaság is. Tudom, hogy ott is vannak beépített embereik, akik nem hagyják, hogy bárki gyanúba keverje a szervezetet. Ha pedig valamelyik meglátta Zayn-t, akkor egyből tudta miért van ott. 
A két férfi elengedi a fekete hajú barátomat, rám néz, majd a mellettem álló kislányra, és kicsit elmosolyodik. Nem szólunk egy szót sem, hárman sétálunk az autó felé, amikor még egyszer meghallom a nevem.
- Liam, remélem gondolkozol az ajánlatomon. - kiálltja utánam. Nem fordulok meg, inkább gyorsabb léptekkel folytatjuk az utat, az autóig. Kinyitom a hátsó ajtót, és ekkor jut eszembe, hogy Catharine is itt van. Én pedig nem elég hogy Melody-t kihoztam onnan, hanem Zayn is itt van, és még a hülye is látja, hogy jól elbántak vele. Először megkönnyebbül, majd amikor meglátja Zayn-t, kissé megijed. Most mégis mit mondjak neki?

2015. július 24., péntek

Chapter Fourteen

Sziasztok! Először is sajnálom, hogy késtem a résszel, másodszor pedig, hogy ilyen rövid lett. Tegnap 1D-s napot tartottam, és eléggé elrepült az idő, amit csak akkor vettem észre, amikor majdnem elaludtam a gép előtt. Vasárnap mindenképp érkezni fog az új rész, és megpróbálom hosszúra írni. Addig is ha van kedvetek, nézzetek be a másik blogomba is.
Puszi: ~Crystal

~Catharine~


- Aludni szeretnék. - nézek rá türelmetlenül, és a karjaimat összefonom a mellkasom előtt. 
- Beszélnünk kell. - jelenti ki, mintha fájdalmas lenne számára, ez a két szó. A barna szemeit látva, nem bírom sokáig, és leülök mellé az ágyra. A kezeit a térdére teszi, és lehajtja a fejét. Próbálja összeszedni a gondolatait, többször is szólásra nyitja a száját, majd becsukja. Végre összeszedi magát, és felemeli a fejét.
- Mi nem lehetünk együtt. - néz rám, és elfelejtek levegőt is venni. Ezt egész eddig tudtam, nem kellene meglepődnöm, az ő szájából hallva mégis teljesen más, mint a gondolataimban. - Soha. - erősíti meg, de ezt már inkább saját magának szánja. Próbálom nem kimutatni, hogy mennyire fájnak a szavai, és elég jól sikerül. Nem néz rám, csak maga elé mered, majd ismét megszólal.
- Nem lehetsz a közelemben. - néz rám a szemei a fájdalomtól csillognak. Mintha minden szó, egy késdöfés lenne számára, én pedig úgy érzem, mintha egy tört forgatnának a szívemben. Nem lehetek a közelében. Mégis mit jelent ez? Mindennek vége, és el kell mennem innen? 
- Akkor elmegyek. - jelentem ki, és a szekrényhez lépek. Kinyitom az ajtót, majd előveszem a bőröndömet, és beledobálom a ruháimat. Nem nézek hátra, nem érdekel a reakciója, gondolom nem így értette, hogy most azonnal menjek el, de azt hiszen, ez lesz a helyes. Ha elmegyek, biztos könnyebben elfelejtem, de ha maradnék, biztos minden percben a szavai járnának a fejemben.
- Én nem így értettem. - csattan fel, de figyelmen kívül hagyom. - Fejezd be. - folytatja, de nem teszek eleget a kérésének.
- Nem mehetsz el. - csuklik el a hangja, mire megfordulok. Már csak pár centiméterre áll tőlem. Nem lehetek a közelében, de nem is mehetek el, akkor most, hogy is van ez? - Ez nekem nem megy. - mondja kétségbeesett hangon. Fogalmam sincs mi folyik itt, de nem hinném, hogy ez az egész, a vacsora miatt van, amit Zac-el töltöttem.
- Nem értem. - mindössze ennyit bírok kinyögni, teljesen összezavart.
- Nem lehetsz mellettem, de nem akarom, hogy távol legyél tőlem. - vallja be, és ez sokkal őszintébben cseng, mint az előbbi szavai. Valami mégis áll a háttérben, amit nem mond el, de tudom, hogy bárhogy is faggatnám, nem mondaná el. Magam mellé ejtem a kezeimet, tanácstalanul pillantok rá. Fogalmam sincs mit kellene tennem. Nem mozdul, ahogy én sem, csak bámulok magam elé, és próbálom felfogni mi állhat a háttérben. Nem hinném, hogy Cordelia lenne az egyetlen akadály, és azt sem, hogy ez az egész egy vacsora miatt van. 
Ismét a szekrényhez fordulok, és folytatom az előző tevékenységemet, ami annyi, hogy beledobálok pár ruhát a bőröndömbe. Hátulról elkapja mindkét karomat, és maga felé fordít. A jobb kezével végigsimít az arcomon, a másikkal pedig magához húz. Az ajkai már pár centire vannak az enyémtől, és egyre közelebb jön. Lassan csókol, tele elfojtott érzelemmel. Nyelve bejutást kér, amit azonnal meg is kap, a kezemmel a barna tincseibe túrok. Elszakad tőlem, homlokát az enyémnek dönti, és szaporán veszi a levegőt.
- Tudom bonyolultnak tűnik mindez, de szeretném, ha velem maradnál. - néz rám barna szemeivel.
- És Cordelia? - nem tehetek róla, a hangom tele van undorral, ahogy ezt a szót kimondom, mire mosoly suhan át az arcán. Nem tudom megérteni, miért van együtt ezzel a nőszeméllyel.
- Nem lesz egyszerű, de szakítok vele, azt hiszem így lesz a legjobb. Soha nem szerettem, ahogy ő sem engem, semmiben nem hasonlítunk, csak megszokásból vagyunk együtt. - vallja be.

2015. július 19., vasárnap

Chapter Thirteen

~Catharine~


Lesétálok a lépcsőn, a kezemet végighúzom a korláton, majd az utolsó foknál megtorpanok. Meghallom Cordelia hangját az étkezőből. Nem tudom megállni, hogy ne menjek el arra, és ne bizonyosodjak meg róla, hogy tényleg itt van. Mintha az idő egy pillanatra megállna, ahogy meglátom, hogy Liam előtt áll, és egymás ajkait falják. A lábam a földbe gyökerezik, ahogy végignézem a kis jelenetet, majd elhúzódnak egymástól, és találkozik a tekintetünk. Hogy is gondolhattam, hogy a tegnapi nap után bármi is megváltozik. 
A tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódik, egymásba forr.  Cordelia eddig háttal állt nekem, most megfordul, és ravasz mosollyal rám néz. 
Megrázom a fejem, mintha akkor megsemmisülne minden amit láttam, de ez nem így van. Ez a valóság, amin nem lehet változtatni, és ez így van rendjén.
Gombóc keletkezik a torkomban, és nagy levegőt kell vennem, nehogy elsírjam magam. Oldalra fordulok, és megpróbálom visszatartani a könnyeimet. Nem kellene emiatt sírnom, hiszen tudhattam volna, hogy így lesz. Hiszen mi vagyok én neki? A lánya bébiszittere, semmi több.
Összeszedem magam, és a konyhába megyek, ahol Juliett már vár. Egy csésze kávét nyújt felém, amit egy apró mosollyal megköszönök, és belekortyolok a forró italba.
- Baj van? - kérdezi, mire megrázom a fejem.
Cordelia nevetése tölti be az egész lakást. Most bizonyára jól szórakozik azon, hogy ennyire fájt látnom őket. Nem is gondoltam eddig rá férfiként, és ez akkor változott meg, amikor ráöntöttem a narancslevet. És erről is az a szőke plázacica tehet. Ha akkor nem nyavalyog, hogy vigyek neki egy narancslevet, akkor még mindig a főnökömet látnám benne, és nem érdekelne, hogy most mit csinálnak. Hidegen hagyna. Talán akkor elfogadtam volna Zac vacsorameghívását, és jól érezném magam, ehelyett átveszi fölöttem az uralmat a zöld szemű szörny.
Hirtelen ötlettől vezérelve visszafutok a szobámba, a kezembe veszem a mobilom, és kikeresem Zac számát. Tudom hogy Liam-el nem ápolnak jó kapcsolatot, és akkor még szépen fogalmaztam, de úgy érzem kell valaki aki eltereli a figyelmemet.

* * *

- Örülök hogy elfogadtad a meghívásomat. - mosolyodik el. Viszonoztam a gesztusát, majd megérkezik a pincér, és felveszi a rendelésünket. Egy elég drága éttermet választott, még szerencse, hogy megfogadtam a tanácsát, és csinosan öltöztem. Ez nálam annyit takar, hogy a farmert lecseréltem egy rózsaszín szoknyára, és felvettem hozzá egy fekete toppot. Egy pántos fekete magassarkút vettem fel, és hozzá egy borítéktáskát hoztam magammal. A hajamat besütöttem, tehát most hullámosan omlik a vállamra.
Az este jobban alakul, mint gondoltam. Elmeséli, hogy Oxfordban született, és ott is járt egyetemre, aztán mikor megismerkedett Sierra-val, akkor költözött Londonba. A házasságuk nem volt tartós, ahogy ezt már a parkban is megtudhattam, de nem érintette mélyen a válás sőt. Ahogy mesél róla látom, hogy csoda, hogy el tudta viselni. Majd rátér Nick-re. Ahogy a fiáról beszél, melegség önti el a szívem. Imádja a fiát, és minden alkalmat megragad, hogy vele tölthessen egy kis időt. Én is mesélek pár szót a családomról, de inkább őt hallgatom. Megkérdezem milyen volt Európa egyik legjobb egyetemén tanulni, mond róla pár szót, és azt is megtudom, hogy az egyetem előtt Liam volt az egyik legjobb barátja. Annyit is megtudok, hogy az egyetemen romlott meg a barátságuk, mára - már utálják egymást. Pár mondatban beszél csak róla, de amikor megkérdezném, hogy mi történt, ami miatt vége lett a barátságuknak, a pincér megérkezik a számlával, és félbe szakít. 
Beszállunk Zac autójába, bekapcsolja a fűtést, mert eléggé lehűlt az idő. A rádió halkan szól, ez az egyetlen hang, ami megtöri a kialakult csendet. Az autó megáll az ismerős ház előtt, én pedig Zac felé fordulok.
- Elkísérnélek az ajtóig, ahogy a filmekben szokás, de azt hiszem az én drága barátom nem díjazná. - nevet fel, mire én is elmosolyodom. Közelebb hajol hozzám, és én is így teszek, majd az ajkaink összeérnek nem többre mint pár másodpercre, ekkor viszont valami megváltozik bennem, és elhúzódom. Olyan érzés, mintha megcsalnám Liam-et, pedig nem is vagyunk együtt, és nem is leszünk ebben biztos vagyok. A szemében némi csalódottságot vélek felfedezni, de próbálja leplezni. 
- Akkor, majd még találkozunk. - mosolyodok el, és ő bólint. Kinyitom az ajtót, kilépek a járdára, aztán becsukom az ajtót. A fényszórók felkapcsolódnak, beindul a motor, és elhagyja az utcát. 
Mély levegőt veszek, elkezdem keresni a kulcsaimat, ám az ajtó kinyílik, és Liam lép ki rajta. A kaput is kinyitja, és kérdőn néz rám.
- Hol voltál? - veti oda teljesen semlegesen.
- Azt hittem jogom van a magánélethez a munkán kívül. - válaszolom flegmán, és megpróbálok elmenni mellette, de elkapja a karom és visszaránt. 
- Hol voltál? - ismétli meg a kérdést, ám most sokkal erélyesebben, mint az előbb. - Szóval?
- Találkoztam egy barátommal. - válaszolom nyugodt hangnemben.
- Mióta barátkozol te, Zac Johnsonnal? - néz rám kérdő tekintettel. Ó, tehát már kémkedik is utánam.
- Mint már mondtam, jogom van a magánélethez, és ez nem tartozik rajtam kívül senkire. - válaszolom és ellépek tőle. Kinyitom az ajtót, amikor megint elkapja a karom, de sikerül kiszabadulnom.
- Catharine. - ejti ki a nevem, és haragosan néz rám. Mintha egy gyerek lennék, aki sokáig kimaradt, pedig csak kilenc óra van, és a szülei arról faggatják hol volt, kivel és mit csinált. Nem tartozom neki magyarázattal. A lépcső fele veszem az irányt, kettesével veszem a fokokat, aztán benyitok a szobámba. 
Ide legalább nem követ. - gondoltam magamban, ám a szoba ajtaja kinyílik, és ő lép be rajta.
- Miért nem mondod el? - néz rám, ám most nem haragos a hangja, csupán kíváncsi.
- Miért kellene elmondanom? - csattanok fel majd, amikor eszembe jut hogy Melody bizonyára alszik, halkabban fojtatom. - Ami a munkaidőmön kívül történik, arról nem kell beszámolnom, és ha jól emlékszem, heti két estére elmehetek bárhova. - emlékeztetem, mire ismét szúrós tekintettel mered rám. Közelebb lép egy lépést, én pedig hátrálok. Ez így folytatódik, amíg el nem érem a falat. Pár centiméterre áll tőlem, és az ajkaimhoz hajol. Érzem a mentolos leheletét, amitől bizsereg a bőröm.
- Randiztál vele? - suttogja.
- Nem nevezném randinak, inkább csak egy vacsora. - válaszolom, mire megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle. 
- Egyáltalán nem érdekel? - kérdezi.
- Ezt nem mondtam. - mosolyodom el, és kitérek előle. Előveszem a szekrényből a pizsamámat, és belépek a fürdőszobába.
Ide már biztos nem jön utánam. - motyogtam, mikor becsuktam az ajtót. Jó érzéssel tölt el, hogy ideges lett attól, hogy találkoztam Zac-el. Talán mégis jelentek neki valamit? 
Reggel még én voltam féltékeny, de úgy tűnik most ő az, és ez elégedettséggel tölt el. 
Leveszem a ruháimat, és a szennyes kosárba teszem őket, majd beállok a forró víz alá. Tusfürdőt nyomok a kezemre, átdörzsölöm vele a testem, majd utána megmosom a hajamat is. Kilépek a kabinból, egy törölközőt tekerek a testem köré, majd a hajamra is egyet. A tükör elé lépek, lemosom a sminkemet, és kifésülöm a hajamat. A hajszárítóval megszárítom a vizes tincseimet, aztán felveszem a pizsamám. Kilépek a szobából, és megtorpanok ugyanis Liam az ágyamon ül, és amint meghallja a lépteimet rám vezeti a tekintetét.

2015. július 17., péntek

Chapter Twelve

Sziasztok! Sajnálom, hogy késtem a résszel, de tegnap nem volt semmi lelkierőm megírni. Azért remélem tetszeni fog, és kapok pár komit vagy pipát.
Puszi: ~Crystal

~Liam~


Egy ismerős helyen találtam magam mintha már jártam volna itt, de nem tudom megmondani, miért és mikor. A szoba sötét volt, a fal mentén tapogatóztam, mire megtaláltam a villanykapcsolót. Halk szipogást hallottam az egyik irányból. Végre megtaláltam a kapcsolót, és az égők megvilágították a szobát. Egy hétköznapi hálószoba, ami ugyanolyan ismerős volt, mint a hely maga. A tekintetemmel végigpásztáztam a helyet, és megpillantottam a lányt, akiért mindent megadtam volna, ahogy most is. Teljesen összetörve ült az ágy szélén, és szipogott. Közelebb mentem hozzá, nem gondoltam volna, hogy valaha is újra láthatom, de amikor megpillantottam az arcát amit könnyek áztattak, elszorult a szívem. Letérdeltem elé, az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét. Az arcán ugyanolyan döbbenetet láttam, mint ami bennem is volt. 
- Ne tedd meg. - motyogta. Nem értettem semmit, hogy mire érti, csak magamhoz húztam, és szorosan tartottam a karjaim közt. - Li, bármit is tesznek ne vállald el. - suttogta, mintha attól félne, hogy rajtam kívül valaki más meghallja. Szorosabban öleltem magamhoz, és a hajába csókoltam. Nem érdekel mit beszél, a lényeg, hogy újra a karjaimban tarthatom őt. Időközben felültem az ágyra, és az ölembe húztam őt. Reszketett, remegett.
- Mi történt? - kérdeztem, mikor kissé lenyugodott. 
- Ne menj vissza hozzájuk, ne tedd meg. - suttogta újra, és már minden világossá vállt. Legalábbis azt hittem. Lehunytam a szemem, és amikor kinyitottam, már nem Danielle ült az ölemben. Már nem ő volt, a helyét átvette Catharine. Ő is ugyanúgy zokogott, és rázkódott. 
- Nem akarom, hogy miattam kelljen ilyen döntésre kényszerülnöd. - mondta, és beharapta az ajkát, mielőtt újra rátört volna a zokogás. A hangja tele volt bűntudattal, mintha az ő hibája lenne az egész. Ez az egész az én hibám, és én leszek az akinek helyre kell hoznia. Ismét lehunytam a szemem, de amikor kinyitottam, már egyikőjüket sem láttam. Mindketten eltűntek. Egy sikítást hallottam, felpattantam, és a hang irányába futottam. Kiléptem a folyosóra, és mindketten ott voltak. De nem voltak egyedül. Mindkettejüket férfiak fogták le, akiknek a kezében egy - egy kés volt. A torkukhoz szorították az éles tárgyat. 
- Lejárt az idő.  - hallottam meg az ismerős hangot a hátam mögül és ezzel egy időben a két kés a két szeretett személy szívébe fúródott. Dühöngeni akartam, bosszút állni, kiabálni, de egy hang sem hagyta el a torkomat. 
A szemeim hirtelen kipattantak, a szívem hevesen vert, már attól féltem, hogy kiszakad a mellkasomból. Mély levegőt vettem, és próbáltam megnyugodni. Oldalra fordultam, ahol Catharine békésen aludt mellettem. Őt még megmenthetem, de Danielle már sosem fog visszajönni.
Az órára pillantottam, nemsokára öt óra. Ha reggel valaki itt találná őt, azt biztos félreértenék főleg Melody. Óvatosan kimásztam az ágyból, megkerültem azt, és a karjaimba vettem. A könyökömmel lenyomtam az ajtó kilincsét, majd az ő szobájánál is megismételtem, ezt a mozdulatot. Nem ébredt fel, csak szorosan hozzám simult. Annyira békés volt, olyan ártatlan. Ha arra gondolok, hogy valami történne miattam vele, ezt már nem élném túl. Egyszer éppen elég volt. Felvillan előttem Danielle, ahogy sírva arra kér ne tegyem meg, ne menjek vissza hozzájuk, de nem lesz más választásom.
Felemelem a takarót, és lefektetem az ágyra. Egy kicsit tapogatózik, majd megtalálja a kispárnáját, és magához húzza. Betakarom a takaróval, még vetek rá egy utolsó pillantást, és visszamegyek a saját szobámba. Visszafekszem az ágyba, és nem sokkal később ismét elnyom az álom.
Liam, mondanom kell valamit. - ült le mellém az ágyra és gyönyörű arcát a tenyerébe temette. Gondterheltnek tűnt, a hangja kétségbeesetten csengett. 
- Valami baj van, kicsim? - térdeltem le elé, és elvettem a kezeit az arca elől. A szeme sarkában megjelent pár könnycsepp, amit óvatosan letöröltem és vártam, hogy elmondja mi történt.
- Nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz lesz nekünk. - kezdett bele és a jegygyűrűt nézegette, amit pár hónapja húztam az ujjára.
- Mond el , kérlek. - biztattam.
- Hát én.. szóval nekünk, - dadogott, és próbálta összeszedni a gondolatait. Sosem volt bizonytalan a hangja, mindig biztos volt a dolgában, és nem érdekelte más mit gondolt róla, talán ez az egyik tulajdonsága, amiért beleszerettem. - gyereket várok. - bökte ki. Zavartan nézett rám, félt a reakciómtól, de erre nem volt semmi oka. Először a homlokomat ráncoltam, mintha nem érteném miről is beszél, aztán végre eljutott a tudatomig. Először félelmet éreztem, majd ránéztem a lányra, aki megváltoztatta az életemet, és egy másik érzelem vett uralma alá. Az a boldogság, amit akkor éreztem leírhatatlan volt. Apa leszek, lesz egy közös gyerekünk, akiért mi leszünk a felelősek, akit mindketten tiszta szívből szeretni fogunk. Talán tizenkilenc évesen elég fiatalok vagyunk hozzá, de ez a legkevésbé sem számít. Egy kislány, vagy talán egy kisfiú, aki vér a vérünkből, aki még jobban össze tud tartani minket. 
Arcát a kezeim közé fogtam, és lassan megcsókoltam. Először meglepődött, aztán visszacsókolt. Egy pillanatra szakadtam el tőle, hogy visszaüljek az ágyra, majd az ölembe húztam, és ezúttal már bátrabban csókolt vissza. Annyira törékenynek tűnt, ahogy próbálta elmondani mi bántja, félt hogy nem fogok neki örülni, de abban biztos lehet, hogy szeretem és szeretni is fogom őt, és a leendő gyermekünket is.
Hirtelen kipattantak a szemeim, és felültem az ágyon. Ezen az éjszakán ez a második álmom, amikor Danielle szerepel benne. Évek óta nem szerepelt, egyik álmomban sem, de most már másodszor. Az ajkaim felfele görbülnek, ahogy visszaemlékszem amikor elmondta, hogy terhes, és kilenc hónap múlva már a kezeim közt tartottam a kislányomat, Melody-t. Megrázom a fejem és ismét a párnára hajtom. 
- Liam, választanod kell. - néz a szemembe kétségbeesetten. - Most már nem csak rólad, vagy rólam van szó, hanem a lányunkról. - egy könnycsepp végigfut az arcán, de mielőtt letörölhetném, hátra lép. - Egy biztonságos otthonra van szüksége, és egy olyan apára, aki tisztességes állásból szerzi a jövedelmét.
- De, - kezdek bele de félbeszakít.
- Semmi de, választanod kell. - emeli fel a hangját. - Vagy ők, vagy mi. Én nem akarok tovább rettegésben élni. Nem akarok esténként amiatt aggódni, hogy vajon hazajössz-e. Nem akarom, hogy a gyerekünk ilyen emberek között nőjön fel. Gondold át, és ha úgy döntesz minket választasz, tudod hol találsz. - ahogy kimondta az utolsó szót, Melody-t a karjaiba vette, megfogta a bőrönd fogantyúját, és maga után húzva, kilépett az ajtón. Tanácstalanul ejtettem a fejem a tenyerembe. Bármennyire is fáj, hogy elment igaza van. Ez nem élet, ebben nem lehet egy gyereket felnevelni. Tudom mit kell tennem, de azt is hogy sokkal nehezebb lesz, mint ahogy ezt ő gondolja.

2015. július 12., vasárnap

Chapter Eleven

Sziasztok itt is lenne az új rész. Szeretném megköszönni a 27 feliratkozót és a kommenteket az előző részhez.
Gondoltam most ismét Liam szemszögéből hozok egy részt. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! :)
Puszi: ~Crystal

~Liam~


Még mindig ott álltam teljesen lefagyva, az előbb megcsókoltam az alkalmazottamat. Megcsókoltam úgy, hogy van egy menyasszonyom, akivel már nem vagyok biztos a dolgokban. Megcsókoltam úgy, hogy azt sem tudtam mit csinálok nem gondoltam a következő pillanatra, csak cselekedtem.
Miután ő elrohant, még egy darabig ott álltam, mintha csak kővé dermedtem volna.
Utána akartam menni, majd meggondoltam magam, beszálltam az autómba, és elhajtottam. Nem is figyeltem merre megyek, a gondolataim mérföldekre jártak, végül már csak akkor kaptam észbe, amikor megálltam a munkahelyem előtt. Kiszálltam a járműből, a kulcsot a portásfiú kezébe nyomtam, aki majd beáll vele a garázsba. A lifthez mentem, megnyomtam a hívó gombot, és pár másodperc múlva meg is érkezett. Pár ember szállt ki belőle, telefont szorongatva a fülük mellett, vagy aktatáskával a kezükben.
Határozott léptekkel szálltam be a szerkezetbe, majd megnyomtam a harmadik emelet gombját. Most senki nem szállt be mellém, aminek nagyon is örültem. A kis csengő megszólalt, ami azt jelentette, hogy megérkeztem. Határozott gyors léptekkel indultam az irodám felé.
- Mr. Payne egy úr keresi önt. Azt mondta, hogy régi barátok, és ragaszkodott hozzá, hogy odabent megvárja. - tájékoztatott a titkárnőm. Van egy sejtésem, hogy ki lehet odabent, de remélem én tévedek, és nem az a személy vár az irodámban, aki miatt elvesztettem a legfontosabb személyt az életemben.
- Köszönöm, Samantha. - válaszoltam. Megálltam az ajtó előtt, mély levegőt vettem, a kezem a kilincsre tettem, és lenyomtam azt. A sejtésem azonban beigazolódott, ahogy beléptem felém fordult, és egy ravasz vigyor terült el az arcán.
- Mit keresel itt? - kérdeztem monoton hangon. Tudhattam volna, hogy még viszontlátom, ám a remény hal meg utoljára, most mégis itt áll velem szemben.
- Hát így kell üdvözölni a legjobb haverodat, Liam. - nézett rám sértődött arckifejezéssel.
- Mi nem vagyunk barátok. - jelentettem ki határozottan. - Mit akarsz? - sürgettem.
- Hát csak gondoltam megnézem, hogy vagy, mit csinálsz, ki az a lány, aki miatt nemrég Johnson-al veszekedtél.
- Nem tudom miről beszélsz. - hazudtam. Ha ezért jött ide, akkor semmi jóra nem számíthatok. Amikor legutóbb egy nő miatt keresett fel, az tragédiával végződött. Talán ha teljesen semlegesnek tettetem magam, akkor leszáll róla, és nem keverem bajba Catharine-t.
- Payne, engem nem tudsz átverni. - rázta meg a fejét. - Legutóbb Danielle miatt vitatkoztatok Zac-el, és ahogy emlékszem, annak nem lett jó vége.
A kezeimet ökölbe szorítottam egyáltalán hogy veszi a bátorságot hogy kiejtse Dani nevét. Ő volt az, aki elvette tőlem, ő volt az aki megfosztott, attól a személytől, aki az életet jelentette nekem.
- Ne vedd a szádra Danielle nevét, megértetted? - üvöltöttem rá.
- El is felejtettem, milyen kínos téma számodra a halott nejed.
- Tűnj el innen. - sziszegtem a fogaim közt.
- Előbb alkut ajánlok. Tudod, te voltál az egyik legjobb emberem, és örülnék ha újra nekem dolgoznál. Szóval ha visszajössz hozzám, nem ismételjük meg a történteket. Adok neked két hetet. Két hét, hogy gondolkozhass és, hogy megtanuld jobban is vigyázhatnál a kislányodra.
- Hogy mi? - kerekedtek el a szemeim.
Ha valamit tett Melody-val, akkor aláírta a halálos ítéletét.
- Nyugi Payne, a kis porontyodnak semmi baja, csak elvittük autókázni. Elég rossz iskolát választottál, mivel elég volt annyit mondanom, hogy a nagybácsikája vagyok, és családi vészhelyzet van, egyből elhozhattam.
- Hol van a lányom?
- Gyere velem, és visszakapod Melody-t.
Elindult, kilépett az ajtón, én pedig követtem. Beszálltunk a liftbe, ami levitt egészen a garázsig. Egy sötétített ablakú, fekete autóhoz mentünk. Ahogy odaértünk a sofőr lehúzta az ablakot. Egyből felismertem. Sötét haja az ég felé meredezett, a barna szemeivel rám nézett, majd a mellettem álló férfira. Kiszállt a járműből, kinyitotta a hátsó ajtót, ahol a lányom ült. Nem tűnt úgy hogy félne, csak nyugodtan üldögélt majd, ahogy meglátott hatalmas mosoly terült szét az arcán, és nyakamba vetette magát. Szorosan magamhoz öleltem, majd megfogtam a táskáját, felemeltem az apró testét, eszem ágában sem volt letenni. Még most is attól féltem, hogy bármelyik pillanatban jöhet valaki, aki elveszi tőlem.
- Liam, ne felejtsd el mit beszéltünk. - kiáltott utánam, a hangja figyelmeztetően csengett, de én mit sem törődve vele, mentem vissza a lifthez. A recepcióhoz sétáltam, ahol megkaptam a kulcsomat, aztán visszamentem a garázsba, ahonnan a rejtelmes fekete autó már eltűnt. A saját kocsimhoz sétáltam, megnyomtam a zár nyitó gombját, és betettem Melody-t a hátsó ülésre.
- Kicsim, ezután ha bárki érted megy a suliba rajtam, Cat-en és Juliett-en kívül, ne gyere el vele, érted?
- Igen, - válaszolta - valami rosszat tettem? - kérdezte félve, mire én csak megráztam a fejem.
Nem mondhattam el neki, hogy mekkora veszélynek is volt kitéve még pár perce, és a legrosszabb, hogy senki sem tudhat arról a fenyegetettségről, amiben évek óta élek.
Negyed óra múlva leparkoltam a házunk előtt. Kinyitottam a hátsó ajtót, majd miután Melody kiszállt, kivettem a táskáját. Megfogtam az apró kezét, mire ő rám mosolygott, és besétáltunk a házba.
- Juliett. - kiáltottam, mire a szőkeség megjelent a konyha ajtóban.
- Hogy - hogy Melody már itthon van? - kíváncsiskodott, de figyelmen kívül hagytam a kérdését.
- Beszélhetnénk? - biccentettem a dolgozószoba felé, mire ő bólintott.
- Melody van süti a konyhában, menj egyél belőle. - mosolygott kedvesen a kislányomra. Az ő szemei felragyogtak a süti szó hallatán, és beszaladt a konyhába. Én besétáltam a dolgozóba, Juliettel a sarkamban.
- Szeretném ha figyelnél Melody-ra, és nem nyitnál ajtót, ha nem tudod ki az. - tértem a lényegre.
- De miért? - faggatózott. Ezt a viselkedést megszoktam tőle, mindig mindent tudni akar, de semmit nem ad tovább senkinek. Nem akarom őt is bajba keverni, tehát jobb lesz, ha hazudok valamit.
- Volt nemrég egy per, amiből az én ügyfelem került ki győztesen és a másik fél nem akar beletörődni, ezért megfenyegetett. Persze máskor is megesik ebben a szakmában, lehet, hogy nem kell komolyan venni, de jobb a biztonság.
Igazából akkorát nem hazudtam, hiszen ilyen tényleg megesett már, persze ezeket nem szoktam komolyan venni, viszont a mai fenyegetés, nem mehet el a fülem mellett, ugyanis jól ismerem ezt az embert, és pontosan tudom mire képes. Eddig bárki próbálta leleplezni, mind rejtélyes körülmények között eltűnt, vagy pedig meghalt, de azt, hogy ki a tettes sosem tudják bebizonyítani. Egyrészt azért mert minden szálat elvágnak, és nem hagynak nyomot maguk után, másrészt azért mert a rendőrségnél is vannak beépített embereik, akik elterelik róluk a figyelmet.
- Vigyázni fogok, de remélem nem lesz semmi baj.
- Köszönöm. - mosolyodtam el halványan, mire ő bólintott kilépett, és becsukta az ajtót. Leültem a székbe az íróasztal mögött, a kezemet az asztalra tettem, és beleejtettem a fejem. Nem tudtam kiverni a fejemből a ma történteket, eddig sohasem fenyegetettek meg, hogy a lányomnak is baja eshet, ma viszont bebizonyosodott, hogy képesek lennének őt is bántani.
Hirtelen eszembe jutott, hogy ha Melody itt van, akkor Catharine biztosan az iskola előtt vár rá, de a ma reggel történtek után, abban sem vagyok biztos, hogy képes lesz nekem dolgozni. A múltkorit még el tudta volna felejteni, de ma megcsókoltam, és ezt nem biztos, hogy el tudja nézni. Még boldog is lehetnék vele, mivel érzek iránta valamit, évek óta senki sem tudta megdobogtatni a szívem, neki ez is sikerült, de itt egy apró bökkenő. Vagyis inkább hatalmas bökkenő, ugyanis itt vannak az én régi 'barátaim', akik ismét azt akarják, hogy visszamenjek a szervezetbe. El kell gondolkodnom azon, hogy tudnám-e újra azt az életet élni, amit mára már annyira megvetek, és akkor is csak a kényszer vetett bele a karjaikba.
Felálltam az székből, majd az autómhoz siettem, elővettem a slusszkulcsot a zsebemből, és beszálltam a járműbe. Elfordítottam a kulcsot, a motor felbőgött, én pedig a gázra tapostam. Az iskola elé érve láttam pár gyereket, akik vagy beszélgettek, vagy toporogva várakoztak a szüleikre, de Cat-nek nyoma sem volt.
Eluralkodott rajtam a pánik. De hiszen azt mondták, kapok két hetet, hogy választ adjak, addig nem történik semmi, akkor hol van Catharine?
Vagy idejött, de nem találta Melody-t, ezért haza ment? Ismét elindítottam az autót, majd meg sem állva a házunkig nyomtam a gázt. Kipattantam a járműből berohantam a házba, de nem volt ott. Próbáltam elérni a mobilján, de nem vette fel. Nem járhatom végig az egész várost, hogy megtaláljam, muszáj lesz várnom.

* * *

Kijelenthetem, hogy ez volt életem leghosszabb tíz órája, amíg ide - oda autókáztam, hátha valahol megtalálom. Végigjártam a parkot, ahova Melody-val jött, majd egy másikat is. Sehol sem találtam. Egyfolytában hívtam, de nem vette fel, olyan is volt, hogy kinyomta. SMS-eket írtam, de semmi válasz.
Vagy hallani sem akar rólam, annyira összezavartam, vagy pedig valami baja esett, remélem inkább az előző.
Már majdnem éjfél volt, amikor végre fogadta a hívásomat.
- Cat, végre. Hol vagy? - szóltam bele idegesen a készülékbe. 
- Fogalmam sincs. - válaszolta, az enyémhez hasonló hangnemben. 
 - Ezt hogy érted? Ne szórakozz, nagyon ideges vagyok.
Hogy lehet ilyen felelőtlen, hogy elmegy és azt sem tudja hol van. Legalább a telefont vette volna fel, elég veszélyes ilyenkor az utcán bóklászni egyedül, főleg ha fogalmad sincs merre jársz.
- Nem tudom hol vagyok. - vágta rá dühösen.
- Mit látsz? - érdeklődtem.
- Pár rossz állapotú házat, egy park mellett is eljöttem és most egy buszmegállóban vagyok. - magyarázta.
- Azt hiszem tudom merre vagy, mindjárt ott leszek, ne mozdulj! - hadartam el gyorsan, majd meg sem várva válaszát kinyomtam, és rátapostam a gázra. Az egy elég veszélyes környék, van a közelben egy szórakozóhely is, de oda csak a legalja jár. Nem is tudom, hogy keveredhetett oda, hiszen a házunktól nagyon messze van. Végig kellett mennie a városon, hogy eljusson oda.
Páran rám dudáltak, mivel a közlekedési szabályokat figyelembe sem vettem, de most nem értem rá, ezzel foglalkozni. Nemsokára megláttam Catharine-t, ahogy futott előre az utcán, a nyomában egy részeg sráccal. 
Gyorsan lefékeztem, kiugrottam a kocsiból, és magamhoz vontam.
- Szállj be. - suttogtam a fülébe, mire ő aprót bólintott, és tette amit mondtam.
A srác lassított a léptein, amikor látta, hogy felé közeledek, de én már elé értem, és a jobb kezem lendült egyenesen az arcára csattant, amitől elvesztette az egyensúlyát, és a földre esett. Az orrából elkezdett folyni a vér, ha most Cat nem lenne a kocsiban, többet is kapna de nem akarom, hogy verekedni lásson. Régen elég verekedésben, és annál súlyosabb dolgokban is volt részem, amit nem akarok többé.
Beszálltam az autóba, a gázra tapostam, és elindultam hazafelé. 
Halkan lépdeltünk egymás mellett fel a lépcsőn, majd a folyosón. Megállt a szobája előtt, felém fordult, és rám emelte gyönyörű barna szemeit. 
 - Köszönöm. - suttogta, olyan halkan hogy alig hallottam meg.
- Aludj velem. - mondtam mielőtt bement volna a szobába. Ismét felém fordult, mintha nem hinné el, amit hallott.
- Miért? - kérdezte halkan.
- Hogy biztonságban tudjalak. - néztem a szemébe. 
- Menyasszonyod van. - vágta rá a tényt, amiről a mai nap folyamán teljesen elfeledkeztem. 
- Kérlek. - mondtam könyörgő hangon. Nem akartam magára hagyni, a mai nap után nem.
- Lezuhanyzom. 
- Rendben. - bólintottam majd beléptem a szobámba. Nekem se ártana, ha végre beállnék a víz alá.
Bementem a fürdőszobába, levettem a ruháimat, és a szennyes kosárba tettem. Beálltam a forró víz alá, tusfürdővel átdörzsöltem a testem, majd ismét a vizet folytattam magamra. Kiléptem a zuhanykabinból, egy törölközővel áttöröltem a vizes tincseimet, majd a derekam köré csavartam. Elővettem egy tiszta bokszer alsót, magamra vettem, majd átmentem Cat szobájába. Leültem az ágyra, ami az ő finom illatát árasztotta. Az éjjeli szekrényen megpillantottam egy képet, amin a családjával van. Sokkal fiatalabb volt, mint most, lehetett vagy tizennégy, - tizenöt éves. Két kisebb lány is volt a képen, bizonyára a testvérei. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, de még mindig nem emeltem el a tekintetem a képről. Annyira boldognak tűnt, amilyennek még sosem láttam. Talán azért nem látom annak, mert hiányzik neki a családja, vagy nem érzi itt jól magát.
Elszakítottam a tekintetem a képről, majd felálltam. Megragadtam a csuklóját, és elindultam vele az én szobámba. Kinyitottam az ajtót, és udvariasan magam elé engedtem. Belépett a szobába, a tekintetét körbefuttatta rajta. Becsuktam az ajtót, majd mellé álltam, és magam felé fordítottam.
- Sajnálom, ami a reggel történt, de tudnod kell hogy nem bántam meg. - halványan elmosolyodtam, majd az ágy egyik végébe mentem, felemeltem a takarót, és befészkeltem magam. Ő is ugyanígy tett.
Az egyik karommal átöleltem a derekát, és magamhoz húztam. A fejem a hajába temettem.
- Ne menj el többé egyedül. - kértem suttogva.
- Miért?
- Mert féltelek. - válaszoltam, és egy csókot nyomtam a homlokára. Annyira jó érzés volt, hogy itt van velem épségben, és semmi baja. Biztonságban van, legalábbis remélem.


2015. július 9., csütörtök

Chapter Ten

Sziasztok először is szeretném megköszönni a 25 feliratkozót, a kommenteket és pipákat is.
Másodszor pedig szeretném elmondani, hogy ez volt az első rész, amit megírtam a blogból.
Egyik éjszaka nem tudtam aludni, a kezembe vettem a telefonom, és jegyzetbe meg is írtam nagyjából ugyanezt, amit most el is olvashattok.
Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!
Puszi : ~Crystal

~Catharine~


Az ajkai pár centire voltak az enyémtől. Éreztem a mentolos leheletét, hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. Az ajkait az enyémre helyezte, mire automatikusan csukódtak le a szemeim. Az a kezei még mindig a derekamon pihentek, az egyik kezem a hajába vezettem és beletúrtam barna tincseibe. Ó, már mióta szerettem volna ezt megtenni.
Lassan csókolt, nyelve bejutást kért, amit meg is adtam neki. 
Ha nem tartott volna olyan biztosan, száz százalék, hogy összeesek, annyira elgyengültek a lábaim.
Persze minden csoda három napig tart, az én esetemben pedig épp, hogy egy percig.
- Sajnálom, ezt nem kellett volna. - húzódott el.
- Tényleg nem. Elnézést. - kikerültem, villámgyorsasággal felvettem a kabátom és a csizmám, majd kiléptem az ajtón. A hűvös levegő egyből megcsapott, ezzel is bizonyítva, hogy lassan vége az ősznek. A fák is elhullatták már a leveleiket, amit csak a szél röptetett ide-oda. 
Ha a múltkori majdnem csókkal nem zavart volna eléggé össze, akkor most megtette. Eddig mindig a főnökömként tekintettem rá, de most elkezdtem meglátni benne a férfit. A férfit akinek egy nő sem tudna ellenállni, a férfit akihez egyre jobban vonzódom. Persze mit is akarna ő tőlem, aki sikeres a szakmájában rengeteg pénze van, és bárkit megkaphatna, akit csak akar. És ha ez mind nem lenne elég, van egy elviselhetetlen nő az életében, akit csodálom, hogy el tud viselni.
Céltalanul indultam el az egyik irányba, egy idő után már arra sem figyeltem merre megyek. A nap kezdett eltűnni, végül a hold vette át a helyét. Fáztam, éhes voltam, és eltévedtem. Hiába laksz itt jó ideje, mert ezt a várost akkor sem tudod, eléggé feltérképezni.
Fogalmam sincs merre járhatok, egy elég kihalt utcán keltem át, aminek a végén egy buszmegálló állt. Elővettem a telefonom a kijelző 23:53-at mutatott. Volt pár nem fogadott hívásom, nem mástól mint a híres ügyvédtől, Liam Payne-től. Elkezdett rezegni a telefonom, elgondolkodtam végül úgy döntöttem, hogy felveszem.
- Cat, végre. Hol vagy?
- Fogalmam sincs. - vallottam be.
- Ezt hogy érted? Ne szórakozz nagyon ideges vagyok.
- Nem tudom hol vagyok. - vágtam rá dühösen.  Még Ő ideges. Ő, aki egyszerre megédesíti és megkeseríti a mindennapjaimat. 
- Mit látsz?
- Pár rossz állapotú házat, egy park mellett is eljöttem és most egy buszmegállóban vagyok.
- Azt hiszem tudom merre vagy, mindjárt ott leszek, ne mozdulj! - mielőtt válaszolhattam volna, kinyomta. Jellemző.
- Hová mehetnék? - tettem fel a kérdést, amire nem kaptam, és nem is vártam választ. Még az kellett volna nekem. Nem is tudom miért vettem fel. Most eljön értem elvisz az Ő házába. Az után a csók után, hogy dolgozhatnék neki? Eddig talán magamnak sem vallottam be, de kezdek beleszeretni a főnökömbe. 
El is mehetnék, felmondhatnék, de nem lennék rá képes. Ott van az, az apró kislány, aki pár hét alatt szerves részévé vált az életemnek nem tudnám itt hagyni. Nem tudnék neki csalódást okozni. 
- Hé kislány, mit csinálsz ott egyedül?
A hang irányába fordultam, egy eléggé ittas huszonéves fiú közeledett felém. Gyors léptekkel indultam el a másik irányba, de a fiú nem tágított. Ő is gyorsabban kezdett jönni, ahogy én is fokozatosan gyorsítottam a lépteimen. Futottam, sőt rohantam előre. 
Mi lesz ha utolér? Mi lesz ha Liam nem talál meg? - ezek a kérdések cikáztak a fejemben.
Egy fekete Lamborghini fékezett előttem, Liam ugrott ki belőle, szorosan magához vont, majd a fülembe suttogta, hogy "Szállj be!". Tettem amit mond, és beszálltam az anyósülésre. Kinéztem a szélvédőn, Liam épp odaért a srác elé, majd egy hatalmas ütéssel a földre terítette. Mást nem tett, amiért hálás is voltam, nem hiányzott volna, hogy félholtra verje. Így is ahogy elnéztem felrepedt a szája, és az orrából is fojt a vér. Beszállt mellém, elindította az autót, és elhagyta az utcát. Tíz perc múlva már a garázsban szálltunk ki a járműből, és a házba mentünk. Bent a sötétség uralkodott, és mivel nem akartuk felébreszteni Melody-t, halkan lépdeltünk egymás mellett.
- Köszönöm. - nyögtem ki, majd be akartam menni a szobámba, de megfogta a csuklóm és visszahúzott.
- Aludj velem. - kérte.
- Miért?
- Hogy biztonságban tudjalak. - nézett mélyen a szemembe.
- Menyasszonyod van. - nyögtem ki, ahogy visszatértem a valóságba. Azok a szemek egyszerűen belenézel, és teljesen elveszel bennük.
- Kérlek. - Láttam a szemében valami megmagyarázhatatlant. Félelem, elveszettség, törődés és szeretet.
- Lezuhanyzom.
- Rendben. - bólintott, majd eltűnt az ajtaja mögött. 
Beléptem a szobámba, elővettem a szekrényből a pizsamám és a fürdőszobába mentem. Levettem a ruháimat, és beálltam a forró víz alá. Szinte égette a bőrömet, de nem érdekelt. Még mindig az a csók járt a fejemben. Nem éreztem, hogy hirtelen, meggondolatlan cselekedet lett volna.  Olyan lassan és szenvedélyesen csókolt, nem lehetett csupán egy rossz cselekedet, ezt mindketten tudjuk.  
Elzártam a vizet, magam köré tekertem egy törölközőt, és a csaphoz léptem.  Megmostam a fogam, majd áttöröltem a kissé vizes testem. Felvettem a pizsamám, majd kiengedtem a hajam és átfésültem. Kiléptem a fürdőből, nagy meglepetésemre ott ült az ágyon, és az éjjeli szekrényen lévő fotót nézegette. A képen én, a szüleim, és a két testvérem szerepelünk a 14. születésnapomon. Akkor volt egy éves Sarah és Hailey tíz. Ez volt az első szülinapom, amikor már öten voltunk. Sosem bántam, hogy én vagyok a legnagyobb, igaz néha úgy éreztem velem foglalkoznak a legkevesebbet, de tudtam, hogy szeretnek. Ahogy most is tudom, és én is szeretem őket.
- Gyere. - ragadta meg a csuklóm, és maga után húzott.  Átmentünk az Ő szobájába, ahol talán háromszor jártam. Az ágy szépen be volt vetve, látszik, hogy Juliett szépen végzi a munkáját. 
Elengedte a kezem és maga felé fordított.
- Sajnálom ami a reggel történt, de tudnod kell hogy nem bántam meg. - halványan elmosolyodott, majd megkerülte az ágyat és rám nézett. 
Beljebb merészkedtem, majd az ágy másik felébe mentem. Felemeltem a takarót és bebújtam a pihe - puha párnák közé. Az ágyneműn érezni lehetett az Ő illatát, ami számomra nagyon megnyugtató volt. Ő is befészkelte magát, majd felém fordult és közelebb húzott magához. Furcsa volt de jó. Az egyik karjával átölelte a derekam és fejét a hajamba temette.
- Ne menj el többé egyedül. - kérte szinte könyörögve.
- Miért?
Mert féltelek. - válaszolta és egy csókot nyomott a homlokomra. Most már tényleg fogalmam sincs hányadán állunk. Ő tényleg érezne irántam valamit? Nem az lehetetlen. Talán csak szórakozik velem, és pár hét múlva kirúg, vagy ki tudja. Bármit is gondolok, jelen pillanatban mégis megnyugtat, ahogy a védelmező karjait körém fonja, és magához húz. Már saját magamat sem értem. Egyik pillanatban olyan elméleteket gyárt az elmém, hogy ő csak kihasznál, a másikban pedig beletemetkezek az illatába, és álomba merülök.

2015. július 5., vasárnap

Chapter Nine

Sziasztok itt is lenne a kilencedik rész, remélem tetszeni fog.
Szeretném megköszönni a kommenteket az előző részhez, és az újabb feliratkozást.  :)
Ezt a részt nem igazán volt időm átolvasni, úgyhogy előfordulhatnak benne helyesírási hibák, amiért elnézést kérek.
Azért ha tetszik komizni, pipálni.
Puszi: ~Crystal

~Catharine~


- Szállj be az autóba. - mutatott a fekete jármű felé. Nem tudtam megmozdulni, egyszerűen lefagytam. Szólásra nyitottam a szám, aztán haragos tekintetét látva becsuktam, majd megint megpróbálkoztam a beszéddel, ezúttal több sikerrel.
- De mi... - kezdtem bele, de félbeszakított. Ennyit arról, hogy megtudok valamit.
- Nem tök mindegy, csak szállj be, abba a rohadt autóba! - emelte fel a hangját. Szúrós pillantást vetett felém, majd amikor meglátta a rémült arckifejezésemet, meglágyult a tekintete és a jármű fele biccentett. Minden további, értelmetlen kérdés nélkül engedelmeskedtem. Minek ellenkezzek, bizonyára úgysem kapnék választ.
Olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy rossz kisgyerek lennék, amiért elsőre nem fogadtam szót.
Fogalmam sincs mit tehettem, ami miatt most az autó szélvédőjén kell kifelé bámulnom, és onnan néznem a történéseket.
Eszembe jut Zac reakciója, amikor megtudta, hogy a Payne házban dolgozom. Olyan undorral tudta kiejteni Liam nevét, amilyet még életemben nem hallottam.
Hogy mi is lehet a kölcsönös utálatuk tárgya?
Talán egy munkahelyi viszályra tippelnék, bár nem hinném, hogy akkor az autóba küldött volna. Lehet akár valami, ami mindkettejüknek fontos volt, és emiatt összevesztek például... Például egy nő, aki mindkettejük tetszését elnyerte, és megkellet küzdeniük a kegyeiért. Na jó tényleg túl sok brazil szappanoperát nézek.
Semmi sem történetik sőt még csak nem is veszekednek. Mindketten összezárt ajkakkal merednek a másikra, de a tekintetük néma harcot vív. Mint a vihar előtti csend, tudod, hogy bekövetkezik, csak azt nem ,hogy mikor.
Liam ajkai megmozdulnak, de mivel nem vagyok jó szájról olvasásból, ezért egyáltalán nem értem mit mond. Zac is szólásra nyitja az ajkait és válaszol neki. Egy kaján vigyor kúszik az arcára, Liam szemei szikrákat szórnak felé, de ő még nem fejezte be, tovább folytatja a mondanivalóját. Liam kezei ökölbe szorulnak, látom rajta, hogy próbál uralkodni az indulatain, de Zac újra megszólal és robban az időzített bomba. Az ökle Zac felé közeledik, eltalálja és a férfi orrából ömleni kezd a vér. Némán mered a jobb kezére mint, aki fel sem fogta mit tett, most tudatosul benne a dolog. Zac a vérző pontra szorítja a kezét.
Éppen nyitnám az ajtót, hogy közbeavatkozzak mielőtt a helyzet jobban eldurvul, mégis csak egy általános iskola előtt vannak, amikor a zár kattan. A kulcsot a zsebébe süllyeszti, de továbbra is ugyanúgy állnak.
Egyre több csalódást okoz ez a férfi. Beveri Zac képét és, hogy ne tudjak közbeavatkozni, rám zárja az ajtót.
Akárhányszor a szemébe néztem, azt láttam, hogy egy higgadt férfi, aki sosem esik ki a komoly ügyvéd szerepéből, aki senkinek sem lenne képes fizikai fájdalmat okozni, azokkal a kiskutya szemekkel ezt nem gondoltam volna róla. Tekintete a kapu felé siklik ahol egyre több gyerek özönlik ki, és szerintem vannak, akik végignézték az egész jelenetet. Melody és Nick ott állnak egymás mellett. Nick elkezd az apja felé szaladni, míg Melody csak áll és Liam-et figyeli. Ez az a pillanat, ahol a férfi felfogja hol is van, és hogy a lánya végignézte az egész jelenetet, ami pár perce az épület előtt játszódott le.
Melody szemében félelmet vélek felfedezni, megijedt a saját apjától. 
Csak merednek egymásra, de egyikük sem mozdul. Én sem tehetek semmit, innen az autó fogságából minthogy nézem a történéseket. 
Percek telnek el, a gyerekek nagy része már elindult hazafelé, csak páran várnak a szüleikre a kerítésnél. 
Melody szeméből kigördül egy könnycsepp, végigszánkázik az arcán, és a betonra hullik. Ekkor Liam észhez tér, megindul felé, és szorosan a karjaiba zárja. Egyetlen szót motyog, amit még én is le tudok olvasni 'Sajnálom'.
Talán ez az egyik legmeghatóbb pillanat, ahogy apa és lány szorosan kapaszkodik egymásba. Csak most fogom fel igazán, mit is jelenthetnek ők egymásnak, hiszen csak egymásra számíthatnak. 
Elindulnak az autó felé, mindketten némán beszállnak, és elindulunk haza. Mintha csak séta kocsikáznánk, olyan lassan haladunk az úton. Nemsokára leparkol a jól ismert ház előtt, mi ketten kiszállunk ő pedig elhajt.
Figyelem ahogy távolodik a Range Rover, és szép lassan elhagyja az utcát.
- Cat, mi történt? - mereszti rám zöld szemeit Melody.
- Bárcsak tudnám! - felelem. - Gyere menjünk be. - biccentek az ajtó felé, ahol Juliett vár minket, és pont annyira értetlen fejet vág, mint én.
- Azt hittem egyedül mentél Melody-ért.
- Úgy volt, de ezek szerint változott a terv. - húzom ki az egyik széket a konyhában, és leülök rá.
- Ezt hogy érted? - kérdezte összezavarodottan.
- Én oda is mentem, aztán jött valaki, akivel beszéltem, és ezek szerint Liam ősellensége.
- Ősellensége? - nevetett fel. - Neki van olyan?
- Ezek szerint van. - válaszoltam. - Behúzott neki egyet. - meséltem tovább, mire a tányér, amit épp a mosogatóba készült betenni, a padlón kötött ki. 
- Hogy mi? Liam Payne megütött valakit? - próbálta visszafojtani az előtörni készülő nevetését, de nem sikerült neki.
- Annyira nem volt vicces, Melody végignézte az egész jelenetet.
- Ó! Szegénykém, akkor, ezért volt olyan rossz kedve. - tűnődött el mire bólintottam.
- Akkor csak egy dolgot tehetek.
- Mit ? - kérdeztem 
- Egy szó: csokitorta.
- Csokitorta? Tortát akarsz sütni?
- Az mindenre gyógyír. - vigyorodott el, és nekilátott elkészíteni a süteményt.
- Akkor, amíg te itt gyógyszert gyártasz, én megnézem Melody-t. - indultam el a lépcső felé. A bejárati ajtó kinyílt, majd csukódott, de nem nagyon foglalkoztam vele. Elkezdtem lépdelni a lépcsőn, amikor az egyik fokra rosszul léptem fel, és elvesztettem az egyensúlyom. Felkészültem az esésre, de az nem következett be, mivel valaki elkapott. 
- Jobban is vigyázhatnál. - mondta majd leeresztett és ismét a saját lábaimon álltam, amik most legkevésbé sem tartottak meg. Túl közel volt hozzám, és egyre közelebb került.


2015. július 2., csütörtök

Chapter Eight

Sziasztok! Itt is lenne az új rész, remélem tetszeni fog.
Örülnék pár visszajelzésnek.
Puszi : ~Crystal

~Catharine~


Éjfél körül kipattannak a szemeim, és akárhogyan is próbálom nem jön álom a szememre. Átfordulok a másik oldalra, megfordítom a párnát, de semmi. Ha régen nem tudtam aludni, mindig kimentem a szabadba a friss levegő jót tesz, tehát most is ezt teszem.
Kivettem a szekrényből egy meleg pulóvert, magamra vettem, és a korlátot fogva leosontam a lépcsőn. Elfordítottam a zárban a kulcsot, és kiléptem a bejárati ajtón. A hűs levegő egyből megcsapott, a lábaim libabőrösek lettek, mivel csak egy rövidnadrág volt rajtam. Már nem akartam visszamenni mert, amilyen szerencsém van, neki megyek valaminek, vagy felborítok valamit, és akkor mindenki más is felébred. Elindultam a hátsó kertbe, ahol leültem az egyik napozóágyra, és bámultam az eget.
A hold, a csillagokkal együtt, gyönyörűen díszítette a hatalmas égboltot. 
Már az idejét sem tudom, mikor volt, hogy önszántamból kimentem, és néztem a csillagokat. Persze, most sem jöttem volna ki, ha nem ébredek fel az éjszaka közepén.
Hangokat hallottam a terasz felől, majd megpillantottam egy emberi alakot, aki felém közeledett. A kezében valami tárgy volt, amit maga elé tartott, de a sötétben nem tudtam kivenni, mi is az pontosan. Már majdnem elém ért, amikor a lábaim önálló életre keltek, és megfutamodtam. Ő is ugyanígy tett. Zakatoló szívvel mély levegőt véve futottam, de már nem volt hová. Elértem a kerítést, és már nem tudtam tovább menekülni. Közelebb ért hozzám, a hold megvilágította az arcát, én pedig fellélegezhettem.
Végignéztem a 'betörőn', aki csupán egy bokszert viselt.
- Catharine? - kérdezte bizonytalanul, majd közelebb jött. - Mit keresel itt az éjszaka közepén?
- Nem tudtam aludni, ezért kijöttem, de nem gondoltam, hogy valaki serpenyővel a kezében üldözőbe vesz.
- Azt hittem egy betörő. - túrt bele a kissé kócos hajába. - Hallottam, ahogy becsukódik a bejárati ajtó, azt hittem valaki ki akarja rabolni a házat.
- És a serpenyő? - próbáltam visszafolytani a nevetésem, de nem nagyon sikerült.
- Melody sokszor nézi az Aranyhajat, ott bevált.
Erre a mondatra mindkettőnkből kitört a nevetés. Talán még sosem láttam őt önfeledten nevetni, még mosolyogni is ritkán szokott, mindig a komoly ügyvéd álca mögé bújik, pedig szívesen megismerném az igazi Liam-et.
Miután mindketten lenyugodtunk, ő törte meg a kellemes csendet.
- Ami a nappaliban történt. - vakarta meg a tarkóját.
- Felejtsük el. - ajánlottam fel, bár ezt akartam a legkevésbé. Persze mit is akarhatna ő tőlem? Ott van neki Cordelia, aki minden szempontból jobb nálam, ez csak egy pillanatnyi zavar volt.
- Akkor én visszamegyek. - mutatott a háta mögé.
- Én is megyek.
Halkan lépdeltünk egymás mellett, egyikünk sem szólt semmit. Felmentünk a lépcsőn, ő a saját szobájának ajtajába lépett, én pedig az enyémbe.
- Jó éjt Catharine.
- Jó éjt Liam.
Ezzel kinyitottam az ajtót, és gondosan becsuktam magam után. Ismét bemásztam az ágyba, magamra húztam a takarót, és átléptem az álmok világába.

* * *

- Hogy mi? Liam majdnem meg. - kezdte el, de a kezem a szája elé tettem.
- Sh. - csitítottam. - Nehogy elmond valakinek.
- Pedig éppen ki akartam írni, egy hirdetőtáblára. - háborodott fel. - Visszatérve rá... - halkult el a hangja.
- Összezavart.
- Összezavart? De hiszen te mondtad, hogy felejtsétek el.
- Tudom de...
- Nincs semmiféle, de. Te tényleg azt akarod, hogy elfelejtsétek?
- Nem is történt semmi. - védekeztem. Talán jobb lett volna magamban tartani, de nem ment. Ott van a Cordelia-s ügy is, mindent nem tudok az elmém legmélyebb zugába rejteni.
- Szóval az, hogy majdnem megcsókolt semmi?
- Nem, vagyis nem tudom.
- Akkor most szépen fogod magad, elmész Melody-ért, és közben kiszellőzteted a fejed, oké?
- Oké. - sóhajtottam.
Kinéztem az ablakon elég borús idő volt, ezért miután magamra vettem a dzsekimet, betettem a táskámba egy esernyőt is. 
Az eget sötét felhők sajátították ki, maguk mögé szorítva a napot.
Most nem kellett sietnem, csak normális tempóban sétáltam az iskola felé. Amikor odaértem megálltam a kapu előtt, és ekkor esett le mellettem az első esőcsepp. Ezt követte még egy, és egy újabb.
Elővettem az esernyőmet, megnyomtam a gombot, és máris kinyílt. Megkerestem a mobilomat, a kijelző szerint még tíz perc van kettőig. 
- Szia Cat! - hallottam meg egy ismerős hangot. A hang forrása felé fordultam. Szürke öltönyt, fehér inget és fekete nyakkendőt viselt.
- Zac, szia! - mosolyogtam az előttem álló férfira.
- Amint látom kivételesen épségben ideértél. - nézett végig rajtam.
- Igyekeztem.
- Figyelj nincs kedved eljönni velem eljönni vacsorázni? Mondjuk pénteken?
- Én. - kezdtem bele a mondatomba, de valaki félbeszakított.
- Catharine! - ejtette ki ingerülten a nevem. Felé fordultam, sosem láttam még ilyen idegesnek. Mégis mit követtem el?