Chapter Seventeen

~Catharine~

Az ajtó csapódására kaptuk fel a fejünket, mind a négyen arra néztünk, Liam viharzott be a konyhába, hátát a falnak döntötte, és hosszasan sóhajtott. Melody-ra nézett, aki édesen mosolygott rá, az ő szeméből pedig kigördült egy könnycsepp.
- Melody, gyere ide kérlek.
A kislány leugrott a székről, és egyenesen az apja karjaiba vetette magát. Liam felemelte, és felültette a konyhapultra.
- Kicsim, el kell menned egy kis időre. - nézett a szemeibe. A kislány homlokán összefutottak a ráncok, értetlenül bámult az apjára. - Beírattalak egy magániskolába, New Yorkba. Oda fogsz költözni a nagyiékhoz.
Melody arcán is útnak indult egy kósza könnycsepp, amit Liam le is törölt.
- Ne légy szomorú, ez egy kirándulás féle, pár hónap múlva visszajöhetsz.
- Miért? - hüppögte.
- Ez bonyolult, de így lesz jó, higgy nekem.
- Nem akarok elmenni, apa. Veletek akarok maradni. Már nem szeretsz?
- Hogy mondhatsz ilyet? A világon mindennél jobban szeretlek, és ezt épp azért teszem.
- Rossz voltam?
- Nem voltál rossz - nyugtatta - jobb gyereket nem is kívánhatnék nálad.- simított végig az arcán. - Ez nem büntetés, csak hiányolnak a nagyiék is, én pedig üzleti útra megyek, nem vihetlek magammal.
- De, - kezdett tiltakozásba, de Liam megrázta a fejét így elhallgatott.
- Catharine, légyszíves pakolj össze pár ruhát a lányomnak.
- Megyek. - válaszoltam teljes sokkban. Nem értem mire fel ez a sietség, tegnap még ilyesmiről szó sem volt, ma pedig hazaér, és közli a lányával, hogy el kell mennie a világ másik végére. Ha Melody elmegy, nyilván nekem is mennem kell, ehhez kétség sem fér. Talán pont ezért teszi. Azt akarja, hogy menjek el, és ezért elküldi Melody-t, hogy nyilvánvaló legyen számomra, nekem is el kell hagynom ezt a házat. 
Előhúztam az ágy alól a nagy rózsaszín bőröndöt, majd elkezdtem a szekrényből kiszedni a szükséges ruhákat. A hajtogatással nem kellett bajlódnom, mivel Juliett tökéletesen összehajtva teszi a ruhákat a szekrénybe. Bepakoltam pár cipőjét is, majd az ágyán lévő plüssmackót, ami nélkül nem tud aludni. Végignéztem még egyszer a szobán, akaratlanul is megakadt a szemem az éjjeli szekrényen lévő fotón. Liam, Danielle és Melody. A két felnőtt arcán boldog, büszke mosoly, a kislány pedig békésen alszik az édesanyja karjaiban. Alig lehetett pár hónapos. Kicsit haboztam, majd eszembe jutott, hogy lefekvés előtt mindig nézegeti. Úgy döntöttem ez is a bőröndbe kerül. Behúztam a cipzárt, majd elindultam a bőrönddel a nappaliba. Most már Melody az ajtó előtt állt, indulásra készen. A szemei vörösek voltak a sírástól, de már nem könnyezett. Liam sétált ki a konyhából, kocsikulccsal a kezében. 
- Catharine, velünk jössz? - nézett rám.
Bólintottam, majd a fogasról levettem a kabátom és belebújtam. Megfogtam Melody apró kezét és elindultunk az autóhoz. Beültem vele együtt hátra, csatlakozott hozzánk Juliett is, majd miután mindhárman becsatoltuk magunkat, Liam is beszállt. Ezek szerint Zayn jobbnak látta, ha nem tart velünk.
Negyed óra múlva már a reptéren szálltunk ki a kocsiból. Egy szőke hajú stewardess, és egy öltönyös férfi várt minket. 
- Melody, ők itt Lauren, - mutatott a nőre, aki kedvesen mosolygott ránk - és Barney. - biccentett a barna hajú, barna szemű férfi felé, aki kifejezéstelen arccal nézett ránk. - Velük fogsz New York-ba utazni.
- Nem akarok New Yorkba menni. - szipogta. A könnycseppek, amit eddig visszatartott most ismét megjelentek az arcán. 
- Észre sem veszed majd, és itthon leszel. - nyugtatgatta, de a szavait még saját maga sem hitte.
A kislány beletörődve bólintott. Elindult felém, én pedig leguggoltam elé.
- Ne sírj. - töröltem le egy könnycseppet. - Biztos tetszeni fog New York, és a nagyszüleid is biztos nagyon kedvesek.
- Rossz voltam?
- Dehogy voltál rossz. - mosolyodtam el halványan.
- Szeretlek Cat, hiányozni fogsz. 
- Én is szeretlek, nagyon. - öleltem át. - Vigyázz magadra. - suttogtam.
- Mr. Payne indulnunk kell. - köszörülte meg a torkát Barney.
- Egy perc. 
Melody Juliett-hez sétált, őt is megölelte, majd az apjára nézett és tanácstalanul elé lépett. Liam leguggolt elé, valamit belesúgott a fülébe, amitől halványan elmosolyodott. Megölelték egymást, majd Lauren megfogta a kislány kezét, Barney a rózsaszín bőrönd fogantyúját, amit viccesnek találnék, ha nem ebben a helyzetben lennénk itt. Átlépték az üvegajtót, aztán elvegyültek a tömegben.
Pár percig még ott álltunk, majd Liam bejelentette, hogy ideje haza menni. Juliett most előre ült, én pedig hátra. Az út néma csendben telt, ami elég szokatlan mivel Jul állandóan fecseg, de most ő is csak ült, és bámulta a mellettünk elsuhanó tájat. Amint megérkezünk Juliett kiszáll, de amikor én is ki akarom nyitni az ajtót Liam megakadályoz. 
- Catharine, várj! - állít meg. - Nekünk még van egy kis dolgunk, maradj itt kérlek. 
Aprót bólintok, majd ő újból beindítja az autót. Fogalmam sincs hova megyünk, de amikor egy tábla azt jelzi, hogy elhagytuk Londont kissé bepánikolok. 
- Ho.. hova megyünk? - dadogom, de mintha meg sem hallaná halad tovább az úti célja felé. London után pár kilóméterrel lefordult egy keskeny útra. Egy erdőn hajtott át, néhol volt pár kisebb rét, de inkább a fák domináltak.
Öt - hat perc múlva, letértünk a kavicsos útról, ismét a betonon gurultunk. Egy hatalmas vaskapu állja az utunkat, ami nemsokára kinyílt. Liam behajtott rajta, és elénk tárult egy hatalmas épület. Mondhatni olyan volt, mint egy kastély.
- Miért jöttünk ide? - kérdezem teljesen összezavarodva.
- Csak te jöttél ide.- válaszolta határozottan.
- Mi?
- Van pár elintéznivalóm Londonban, el kell mennem, de ígérem visszajövök pár nap múlva.
- Nem hagyhatsz itt. - tiltakoztam.
- Sajnálom, de a te érdekedben teszem.
- Nem értem. - ingattam a fejem jobbra - balra.
- Később megérted. - nézett a szemembe. - Gyere! - megfogta a kezem, majd bevezetett a kétszárnyú ajtón.
- Mr. Payne. - jelent meg egy nő mellettünk.
- Előkészítették amit megbeszéltünk?
- Természetesen uram. - felelte a nő kedvesen. Szőke hajú, szemüveges, középkorú nő.
- Catharine, ő itt Mrs. Mitchell.
- Üdv. - nyögtem ki. A nő kedvesen mosolygott rám, majd eltűnt az egyik ajtó mögött.
- Körbevezetlek.
Beléptünk egy hatalmas nappaliba, aminek a közepén egy zongora állt. Egy kandalló is helyet foglalt benne, amiben halkan ropogott a tűz, előtte pedig egy kanapé terpeszkedett két fotellel. Felvezetett a lépcsőn, majd benyitott egy szobába.
- Ez lesz a te szobád. - nyitott be az első ajtón. Milyen déjá vu, annak idején szintén így vezetett be, a nekem szánt helyiségbe. Ha már itt tartunk, kísértetiesen hasonlít ez a szoba, arra ami a Londoni házában található.
- Nem hagyhatsz itt. - ismételtem meg az előbbi mondatom. - Azt sem tudom hol vagyok, azt sem tudom kik ezek az emberek. Vissza akarok menni Londonba, és esküszöm soha többé nem fogsz látni. Most, hogy Melody elment, nincs semmi okod, hogy továbbra is alkalmazz, csak vigyél vissza, kérlek. - az utolsó szót már szinte könyörögve mondtam ki. A hajába túrt, hosszan kifújta a levegőt, láttam, hogy erősen gondolkodik mit kellene tennie aztán, amikor rájött teljesen ledöbbentem.