Chapter Twenty-One

~Catharine~

Beszállok egy taxiba, lediktálom a címet, majd az ujjaimat tördelve várom, hogy megérkezzünk. Fogalmam sem volt mit kellene mondanom, de hiába gondolkodtam ezen egész éjszaka, most sem tudom. Az autó megáll az ismerős ház előtt, kifizetem a fuvart, majd kiszállok, és becsukom az ajtót. Nem változott semmi azóta, mióta elmentem, pedig az már fél éve volt. Olyan érzés fog el, mintha csak tegnap lett volna.

Ami szokatlan az az, hogy a kapu nincs bezárva. Látom Liam egyik kocsiját a ház előtt, és mivel mindig csak egy autóval áll ki a garázsból, tudom, hogy itthon van. Bár a kapu nyitva van, inkább a csengőt választom megnyomom a kis gombot, majd várok, de semmi. Összeszedem magam, és elsétálok a bejárati ajtóig. Furcsa módon most az sincs kulcsra zárva. 

Odakint minden ugyanolyannak tűnt, ezt a ház belsejéről már nem lehet elmondani. A kanapénál pár ruha szét van dobálva, az egyik fotel, pedig fel van borulva. Látszik, hogy jó ideje nem porszívózott senki. Egyáltalán nem értem mi folyik itt, Juliett sosem hagyná, hogy ilyen rendetlenség uralkodjon a házban. Beljebb lépkedek, a konyhába megyek, ahol pizzás dobozok fekszenek a pulton, egy halomba dobálva. Pár üvegszilánk is van a csempén, de ezzel most nem foglalkozom. Az emeletről hangokat hallok, tehát arra indulok, de ezt meg is bánom. A folyosón ruhadarabok vannak szétszórva, és ezek nem csak Liam ruhái. Egy fekete csipkés melltartó hever a lábam előtt. 

Jobban teszem ha nem megyek tovább, ugyanis a hangok, és a szétdobált ruhadarabok alapján, biztos nem sakkoznak. Azonnal sarkon fordulok, és leszaladok a lépcsőn, ahogy mindig, most is szerencsém messze jár, én pedig elcsúszok az egyik fokon. Elveszítem az egyensúlyom, és hátraesek. A fájdalom élesen hasít belém, de most nem tudok foglalkozni vele. 

Már nem is tudom miért jöttem ide, jól látható, hogy itt semmi szükség rám. Egy könnycsepp folyik végig az arcomon, majd a lépcsőre hullik. Lassan feltápászkodom, megigazítom a ruhámat, és elindulok az ajtó felé. Pontosabban indulnék, ha valaki be nem lépne rajta. Liam.

- Catharine? - kérdezi bizonytalanul, majd felkapcsolja a villanyt, és a fény megtölti a szobát. - Mit keresel itt? - kérdezi nyugodt hanggal.

- Én... - kezdek bele, de egy hangos nyögés az emeletről félbeszakít. Mindketten arra kapjuk a fejünket, majd ő elkiáltja magát.

- Styles, nem megmondtam neked, hogy takarodj a házamból? 

A hangok megszűnnek, majd léptek hallatszanak, és megjelenik egy göndör hajú fiú. Mindössze egy bokszert visel, kipirult arccal, nagy vigyorral az arcán közeledik felénk. 

- Még nem találtam lakást. - válaszolja, amikor mellénk ér. - Persze nem akarok a terhedre lenni, de mivel ilyen jóban vagyunk, gondoltam még maradhatok.

- Nagyon rosszul gondoltad, haver. És ha maradni akarsz, akkor legjobb lenne, ha nem hoznád haza azokat a lányokat, akiket két pohár között ismersz meg.

A göndörke próbál komoly arcot vágni, de a gödröcskék az arcáról nem tűnnek el. Egy szőke hajú lány tipeg le a lépcsőn, majd a srác felé veszi az irányt. Egy csókot nyom az arcára, majd valamit a fülébe súg.

- Mindenképp felhívlak, Miranda. - válaszolja a göndörke.

- Kara! - válaszolja dühösen a lány, majd a válla mögé dobja a haját, és elhagyja a házat.

- Kara? - gondolkodik el. - Nem is hasonlít. - röhögi el magát.

- Megkomolyodhatnál már, Harry. - tanácsolja Liam.

- Még ráérek megkomolyodni. - válaszolja, majd felém fordul. - Harry vagyok. - vigyorog rám.

- Catharine. - válaszolom egy cseppnyi undoksággal. Azért jöttem ide, hogy beszéljek Liam-vel, de ez a Harry gyerek tönkretette. Nem hinném, hogy ezután a jelenet után képes lennék, arra a komoly beszélgetésre, amire napok óta készülök. 

- Csak nem megzavartam valamit? - vigyorodik ismét el.

- Húzz vissza a szobádba, Styles. - mutat az emeletre Liam.

- Imádom, hogy itt mindig olyan szívesen látnak. - válaszolja tetetett meghatottsággal, majd felmegy a lépcsőn, és eltűnik.

- Szóval miért jöttél? - kérdezi ismét. A fejemben nem így játszódott le ez a beszélgetés. Akkor csak ketten voltunk, és nem volt senki az emeleten, aki hallhatná. Persze nyugodtan hallhatja, hiszen nem akarok semmit mondani Juliett leveléről. Jobb lesz ha nem tudja meg, hogy elég sok információt tudtam meg, az életéről.

- Melody-ról akartam beszélni. - mondom, majd bólint egyet, és int, hogy kövessem. Leül a kertben lévő hintaágyba, én pedig helyet foglalok tőle legmesszebb.

- Mit szeretnél? 

- Hallottam hogy nem akar visszajönni. - Piszkálni kezdem a körmömön a lakkot, valahogy nem tudok a szemébe nézni, miközben beszélek. - Azért jöttem, mert esetleg beszélhetnék vele, hátha meggondolná magát.

- Szóval arra gondoltál, hogy miután elmentél, és összejöttél Zac-vel, most felhívjuk együtt Mel-t, és elbeszélgetsz vele, mintha minden a régi lenne? 

- Igen valahogy így. - suttogom magam elé. Kimondva tényleg elég nevetségesen hangzik, hogyha neki nem sikerült hat hónap alatt, akkor nekem egy telefonhívásomba kerül, és Melody máris repülőre száll.

- Akkor mondok én neked valamit. - néz a szemembe, és már én se tudom kerülni a pillantását. -  Elmentem érte New York-ba, és úgy nézett rám, mint egy idegenre. Nem akart visszajönni, nehogy belerondítson az én borzasztóan boldog kapcsolatomba. Azt hiszi már nem szeretem. Szóba sem állt velem. És te idejössz, és azt hiszed, hogy csettintesz egyet és visszajön. - Az elején szinte üvölt, aztán a végére elhalkul. Ahogy kimondja, hogy a lánya azt hiszi nem szereti, már szinte elsírja magát.

- Mégis mit csinálhatnék ezen kívül? - kérdezem kétségbeesett hangon.

- Gyere el velem New Yorkba.