Chapter Twenty - Nine

~Catharine~

Készítettem magamnak egy forró citromos teát, majd elővettem az Útvesztő című könyvet, amit le sem tudok tenni, mióta belekezdtem az olvasásába. Leültem a kanapéra, a csészét letettem a kis asztalra, majd egy pokrócot terítettem magamra, aztán folytattam Thomas és a tisztársak kalandjainak olvasását. A csészét a számhoz emeltem, de mielőtt beleihattam volna, megszólalt a csengő. Visszatettem a teát az asztalra, majd feltápászkodtam a kanapéról, és az ajtóhoz indultam. Az illető le sem vette az ujját a csengőről, mintha odaragasztották volna, és ezt az én dobhártyám bánja. Elfordítottam a kulcsot a zárban, arra számítottam, hogy az egyik szomszéd lesz, mondjuk a macskás néni, a szemben lévő lakásból. Azt hittem én is így fogom végezni, hetvenévesen, egyedül négy macskával, és a kedvenc tevékenységem az lesz, hogy beszélgetek a virágaimmal az erkélyen. Az ajtó előtt két magas kigyúrt férfi állt.

- Catharine Watson? – kérdezte az egyik mély hangon. Fogalmam sincs, kik ezek az emberek, azt hittem, hogy csak rossz lakásba csengettek be, de azt nem tudom, hogy magyarázni, hogy bejutottak az épületbe, mert nem hinném, hogy ők is itt laknak.

- Én vagyok. – válaszoltam, majd ez egyik a háta mögül előrántott egy kendőt, amit az orrom elé szorított. A kábító szag egyből bekúszott az orromba, majd hirtelen minden elhomályosult előttem.

~Liam~

Amint végzek a tárgyalással a kocsimhoz megyek, majd kinyitom az ajtót, és előveszem a mobilom. Rezgett a zsebemben, de mégsem vehettem elő a tárgyalóteremben, annyit mondva, hogy bocs fontosabb dolgom van, mint itt nézni azt, hogy az ügyfelek úgysem jutnak dűlőre.

A feladó láttán elfelejtek levegőt is venni annyira örültem, hogy már jó ideje nem keresett, most pedig van tőle két nem fogadott hívás és egy üzenet. Rányomok az üzenetek ikonra, majd elolvasom a rövid üzenetet.

”A játék elkezdődött -> START”

Fogalmam sincs, mit akar ezzel az idióta üzenettel, de most nincs időm arra, hogy ezen törjem a fejem. Rengeteg munkám van még egy hagyatéki tárgyalásra is mennem kell, nem érek rá, hogy a hülyeségeivel foglalkozzak. Elfordítom a kulcsot, a motor felbőg, én pedig elhagyom a parkolót.

~Juliett~

Előkészítem a hozzávalókat a muffinhoz, mindent hozzávalót kimérek, majd még egyszer átnézem a receptet, nehogy hibát vétsek, ami nem lenne rám jellemző, de rossz előérzetem van. Mindent összekeverek, majd a tésztát a formákba töltöm, és beteszem a sütőbe. Beállítom az időzítőt, és töltök magamnak egy pohár narancslevet. A pultnak támaszkodom, majd kis kortyokban kezdem elfogyasztani. A mobilom üzenetjelző hangja töri meg a kialakult csendet. Nevetséges, de abban reménykedem, hogy végre Zayn írt valamit, mert amióta elment Amerikába, hogy hátha ott nem keresi Caleb, nem hallottam felőle semmit. Feloldom a képernyőzárat, majd belépek az üzenetek közé, még a privát feladónál is reménykedem, de amikor elolvasom az üzenetet, nem kell Einsteinnek lennem, hogy tudjam ki küldte.

”Azt hitted nem jövök rá, hogy tudsz mindenről? Drága Juliett, üdvözöllek a játékban.”

Milyen játékról van szó? Ez megint valami gyerekes fenyegetőzés? De egyáltalán miért lettem része a ’játékának’? 

Eddig is ideges voltam, de most már félek is, hogy mit akar Caleb. Ez az ember bármire képes pontosan tudom, bár még nem találkoztam vele, elég sokat hallottam róla, és senki sem úgy beszél róla, mint egy angyalról. Félek mit fog lépni, hogy a játék szó alatt mit is ért pontosan. Azt viszont tudom, hogy az ő játékaiban a vesztesek nem kiesnek, hanem meghalnak.

Egy újabb SMS érkezik a telefonomra, félve nézem meg, egy képet látok, egy sötét szobában, amiben egy lány fekszik. Gyorsan felismerem, elfog a pánik, ledermedek, mozdulni sem bírok, amikor tudatosul bennem, hogy a lány, aki lekötözve az ágyon fekszik az Catharine.

~Catharine~

Egy ágyban ébredek fel, fogalmam sincs, hol vagyok vagy egyáltalán mi történt velem. A látásom még homályos, de lassan kezd kitisztulni. Fel akarok állni az ágyról, de ekkor fájdalom hasít a karjaimba, és a lábaimba. A bőrszíj szorosra van kötve, és bárki is hozott ide, nem akarja, hogy elmenjek. Kiabálni kezdek, de hamar rájövök, hogy semmi haszna csak az energiámat pazarlom vele, mivel egyetlen ablak sincs a szobában.

Visszahanyatlok, majd körülnézek, hátha meglátok valamit, aminek a segítségével ki tudnék szabadulni. Nincs itt semmi, csak szürke falak, amik talán egykor fehérek voltak, de mára már a vakolat nagy része lehullott. A másik oldalra fordítom a fejem, és meglátok az ágy mellett egy asztalt, amin egy kés van. Nincs túl messze az ágytól, de nem is hiszem, hogy elérném. A kés mellé egy kis tábla van állítva olyan, mint egy névtábla, de név helyett négy szó van rá írva: Ez itt a segítség.

Milyen kedves elrablóm van. – állapítom meg magamban. Adott egy segítséget, amit sehogyan se tudok elérni. Beletörődve abba, hogy innen nem jutok ki, hanyatlok vissza az ágyra, majd a plafont kezdem bámulni. Talán túl gyorsan feladom, de mit tehetnék? Van egy sejtésem, hogy ki lehetett az, aki idehozatott, de nem értem miért tette. Minek kellek én neki?

Eddig észre sem vettem, de sós könnyek patakokban folynak le az arcomról. Nem adhatom fel! Most az egyszer erősnek kell lennem, összeszedni minden erőmet, és akaratomat. Ki kell jutnom innen, nem hallhatok meg. Ha jobban belegondolok talán nem is ölnek meg, hiszen ha ez lenne a céljuk, már megtehették volna. Lépteket hallok, majd az ajtó kinyílik és egy barna hajú férfi lép be rajta. Nem lehet sokkal idősebb nálam, mindössze pár évvel. Egy sötét farmert, fekete pólót és egy fekete bőrdzsekit visel, a kezében egy másik kés van, majd lassan közelebb jön, és leteszi az asztalra a másik mellé.

- Catharine, üdvözöllek a játékban. – mondja reszelős hangon, amitől végigfut rajtam a hideg, és a könnyeim megszaporázzák magukat.  – Nem kell félned, még nem!

- Miért kellek én neked? – kérdezem elfúló hangon. 

- Többet érsz, mint gondolnád. Biztos hallottál már meséket, amit a szüleid olvastak fel kiskorodban a hercegnőről és a hercegről. Nos, most te vagy a hercegnő a toronyban, akit a herceg bármi áron meg akar menteni. Talán az élete árán is, de megment.

- Nem, - kiáltottam remegő hangon - nem teheted. – szipogtam. - Hagyd őt békén, inkább ölj meg engem. – üvöltöttem, de a reszketés már teljesen eltűnt a hangomból. Elkezdtem rángatni a lekötözött végtagjaimat hátha ki tudom húzni, de a bőrszíjak erősebbnek bizonyultak. 

- Most pedig küldjünk egy képet a te hercegednek. – egy gonosz vigyor jelent meg az arcán, majd elvette az asztalról a kést, és végighúzta az alkaromon. Mindössze egy kis vágás keletkezett rajta nem is fájt annyira, mint gondoltam. Megkerülte az ágyat, majd megismételte a mozdulatot, de most jobban belenyomta a kést a bőrömbe, ahol megjelentek a meleg vörös cseppek. A nyakamhoz tartotta az éles tárgyat, a szívem már a torkomban dobogott, de ott is csak egy kisebb vágást ejtett.  – Egyelőre ennyi. – mondta, majd az ajtóhoz lépett. Elővette a mobilját, majd bekapcsolta rajta a lámpát. A fény bántotta a szemem, hallottam a fényképező hangját, majd a fény eltűnt az ajtó becsapódott, én pedig ismét egyedül maradtam a könnyeimmel.