Chapter Thirty - One

 Sziasztok! Hát elérkeztünk az utolsó részhez. Próbáltam beleszőni pár nemvárt fordulatot, remélem tetszeni fog.
Szeretném megköszönni a kommenteket az előző részhez, nagyon sokat jelentett, hogy maradt pár aktív olvasóm.
Az epilógust valamikor a jövőhéten fogom feltenni addig is, jó olvasást! Hagyjatok nyomot magatok után.
Puszi: ~Crystal

Liam

Hiába próbáltam kiszabadulni az erős karok nem engedtek a szorításból és rá kellett jönnöm, hogy nem vesztegethetem el az energiámat, később nagy szükségem lehet rá.

Egyet tudok erről a szemétládáról még pedig azt, hogy szeret műsort csinálni, előadni valami hülye sztorit, amivel elmagyarázza miért is teszi azt, amit.

A két hústorony Melody mellé vonszol, aminek egyrészről örülök, másrészről pedig egyáltalán nem. Ez egyik, hogy így legalább pozitív energia lehetek számára, bár most legkevésbé sem tudok pozitívan gondolkodni, de tudom, hogy ezzel valamiféle biztonságérzetet nyújtok neki. Amiért nem örülök az, hogyha valami történne velem, nem szeretném, hogy a szemtanúja legyen, nem akarom, hogy végignézze.

- Caleb, engedd el őket. – Próbálok higgadtan beszélni, mert egy érzelmileg labilis emberrel máshogy nem is lehet kommunikálni. – Rájuk nincs szükséged. – folytatom, de nem igazán hatom meg vele.

- Talán nincs, - tűnődik el – de túl sokat tudnak, hála neked és Maliknak. – Ahogy kimondja az utolsó szót, az ajtó kinyílik és az említettet két őr rángatja be, majd lelökik, és a földre esik. Pont úgy néz ki, mint amikor elvittem innen. A ruhái szakadtak és a testét piros, kék – zöld foltok borítják. Az orrából ömlik a vér, de senki sem fektet rá különösebb figyelmet. A két férfi is elmegy, akik behozták, mivel lábra sem tud állni, nem jelenthet veszélyt. Legalábbis ők így gondolják, de amikor mindenki másfele fordítja a tekintetét, bólint nekem egyet, ami azt jelenti, hogy nem olyan súlyos, mint ahogy előadja. Ezzel talán van egy kis előnyünk, hiszen senki sem tart attól, hogy maradt benne életerő.

- Miért ragaszkodsz ennyire hozzánk? Fejezzük be, Caleb. – tanácsolom, de ismét süket fülekre találok. Még csak rám sem néz, miközben hozzá beszélek.

- Tényleg tudni akarod? – néz a szemembe. Bólintok egyet, nagy levegőt vesz és belekezd.

- Én mindig ott voltam veled, Liam. Bár néha nem tudtad, de mindig a közeledben voltam. Ha nem is személyesen, de megvoltak hozzá az embereim, akik vigyáztak rád. Például a húgom.

- Van egy húgod? – csodálkoztam el. Csak néha beszélt a családjáról tőmondatokban, tudtam, hogy fájdalmas téma számára. A szülei kitagadták, nem érdekelte őket mi van a fiukkal, talán ez volt a kezdőlöket, ami ebbe az életbe taszította.

- Van, és nagyon jól ismered. – vigyorodott el, majd az ajtó fele biccentett. A fából készült szerkezet ismét kinyílt és az a személy lépett be rajta, akit azt hittem soha többé nem látok. Cordelia.

- Szia Liam. – köszöntött bájosan, majd a testvére mellé állt.

- A családom kitagadott, de a húgom megkeresett, én pedig tettem neki egy visszautasíthatatlan ajánlatot, amit hülye lett volna visszautasítani.

- Mind tudjuk, hogy nem volt komoly a kapcsolatunk. Talán ha megérted a testvéremet, akkor nem fogsz egy szajhának gondolni. – magyarázta a szőkeség. Eddig a hangja elviselhetetlenül nyávogós volt, a pink szín volt a lételeme, de most egy fekete nadrág, egy egyszerű fehér póló és egy fekete bőrdzseki van rajta. A hangja most sokkal elviselhetőbb, sőt egész kellemes. Minden színjáték volt a legapróbb részletig, bár ha így ismerem meg, talán tényleg beleszerethettem volna. Ha nem egy rózsaszín, hisztis plázacicaként mutatkozik be.

- Én mindig vigyáztam rád, Liam. – néz a szemembe Caleb. A tekintete teljesen őrült, megszállott, a hangja is ugyanezt tükrözi, ha eddig nem lett volna eléggé elszánt most biztos, hogy az, és bármit is akar tenni, fölényben van. – Fontos vagy nekem, bár te ezt sosem értetted. Nem fogtad fel, hogy többet jelentesz nekem egy havernál. Amikor másokkal láttalak féltékeny voltam. Nem tudtam elfogadni, hogy nem vagy velem, így minden barátnődet eltüntettem az útból. Mindegyiknek volt egy gyengepontja, vagy volt annyi pénz, amiért leléptek és a nevedet is elfelejtették. Persze jött Danielle, neki nem kellett pénz vagy egy jól kecsegtető állás a világ másik felén. Kiborultam, kiabáltam, ő pedig rájött. Rájött arra, hogy szerelmes vagyok beléd. – Ahogy az utolsó szót kimondja, majdnem elájulok még jó, hogy a két hústorony erősen tart. Én a legjobb barátomnak tekintettem, és ő belém szeretett? Persze semmi bajom a homo szexualitással, de mégsem gondoltam volna, hogy Caleb belém szeret és ez ösztönözte ezekre a szörnyű dolgokra.  – Bár ha jobban belegondolunk, ő intézte el magát. Ez vicces lesz. – nevetett fel már szinte hisztérikusan. – Tudtam, hogy halálosan szeret téged és bármit megtenne, tudtam, hogy feláldozza magát, hogy megmentsen. Téged nem öltelek volna meg. Előre meg volt tervezve, hogy amikor célzok, elengedik, és ha lesz olyan ostoba, hogy odaugrik, akkor meghal. Ha nem tette volna meg, akkor téged elrántottak volna a golyó elől, de ő ostoba volt. Magának kereste a bajt.

Egyre nagyobb gyűlölet és utálat gyülemlik fel bennem, az egyik kezemet sikerül is kiszabadítanom, de aztán még hárman jönnek és állítanak meg, mielőtt megtenném, amit már évek óta kellett volna. Az nem lehet rá magyarázat, hogy belém szeretett. Ez nem szeretet ez egy betegség, már rég diliházban lenne a helye vagy börtönben, vagy egy jobb helyen a pokolban.

- Pár év múlva megkértem Cordelia-t, hogy csábítson el, de csúfosan elbukott. Annyit legalább elért, hogy vele maradtál. Bekameráztuk az egész házat, figyeltelek, és amikor megérkezett Catharine nyilvánvalóvá vált, hogy beleszerettél. Amikor megcsókoltad, vagy amikor majdnem, legszívesebben megöltelek volna mindkettőtöket, de főleg őt. Persze sosincs késő megtenni valamit.

Előhúzott a háta mögül egy pisztolyt, majd egy férfi töltényt hozott bele, és a szemünk előtt tette bele.

- Pontosan öt golyónk van – jelentette be – és ti is öten vagytok. – vigyorodott el.

- Caleb, szerintem nem ké… - kezdett bele Cordelia, de a testvére csak intett egyet és egy férfi a karjánál húzva kivezette a teremből. Még utoljára hátrafordult, és elsuttogott egy ’sajnálom’-ot, majd az ajtó bezárult mögötte.

- Nos, ki akar első lenni? – tette fel a kérdést.

- Majd leszek én! – kiáltotta neki Juliett. Meglepett a szőkeség bátorsága, de nem hagyhatom, hogy önként a halálba sétáljon.

- Hagyd őket, Caleb! Én, kellek neked. - kiáltottam, majd Zayn-re nézek. Néma kommunikáció zajlik le köztünk, majd Caleb elindul felém és megáll tőlem úgy öt méterre. Zayn így pont mögötte volt, ezért senki sem látta épp mit csinál, és senki nem is fektetett rá különösebb figyelmet. Caleb felemelte a fegyvert, majd erősen koncentrál, az ujja már majdnem a ravaszon volt, amikor Zayn rávetette magát és a földre terült. Kaptam az alkalmon, és amikor ismét csak két őr fogott le, az egyiket gyomorszájon rúgtam a térdemmel, majd a másiknak elintéztem, hogy ne lehessen gyereke és a fekete pisztoly felé futottam, ami messzire csúszott a padlón. Már majdnem odaértem, amikor valaki rám vetette magát. A nehéz testtől a padlóra estem. Mindenem sajgott és fájt, de nem adtam fel, megpróbáltam a másik oldalamra fordulni és magam alá gyűrni az illetőt. Legnagyobb megdöbbenésemre sikerült. Gyorsan felpattantam, majd éppen elindultam volna, amikor megfogta a lábamat és ismét a földön kötöttem ki. Aztán olyan gyorsan történt minden. Láttam, ahogy Caleb felpattan és elindul a fegyvere irányába, de megtorpan és elkezd hátrálni. A hústorony is elenged, és gyáva módon hátrálni kezd. Feltápászkodom, majd megnézem mi történt és legnagyobb megdöbbenésemre Catharine kezében van az eszköz. Nem tudom, hogy szabadulhatott ki az őrök kezei közül, de most az ő kezében van az irányítás. Látom rajta hogy fél, de próbálja nem mutatni, ám a kezei, amivel erősen tartja a fegyvert remegnek.

- Engedd el őket! – kiáltotta Caleb-nek, aki intett a csicskásainak, akik elengedték Juliett-et és Melody-t. Felhúzom Zaynt a földről, aki már alig áll a lábán, de rám támaszkodik és elbiceg Catharine mögé. Lépéseket hallok, de mire megfordulhatnék, már egy hideg cső fúródik a hátamba.

- Dobd el a fegyvert, kislány! – parancsolja egy rekedtes hang. Catharine nem tehet mást engedelmeskedik a férfinek és leteszi a pisztolyt, majd belerúg és az messze került tőle. – Okos kislány. – dorombolja a fülébe én pedig legszívesebben nekiugranék, de egy rossz mozdulat és elsülhet a fegyver. Igyekszem normális tempóban lélegezni, de nem igazán sikerül, a vérem már a fülemben lüktet, az adrenalin szintem az egekben lehet.

- Ugye ti sem gondoltátok, hogy élve kijuthattok? – kérdezi gúnyos hangon Caleb. – Azt hiszem a ti történeteteknek itt vége lesz. Öljétek meg őket. – adja ki az utasítást, majd megfordul és ki akar menni a másik ajtón, de ahogy kinyitja azt, megtorpan.

- Ugye te sem gondoltad, hogy hagyom ezt neked? – kérdezi egy női hang, és ha jól hallom akkor Cordelia az. Ez be is bizonyosodik, amikor a szőkeség belép az ajtón egy jelvénnyel a kezében. – Hudson ügynök, FBI. Kapjátok el őket fiúk. – utasítja a mögötte felsorakozó rendőröket.