Chapter Twenty - Four

~Catharine~

Egy hatalmas dörgésre ébredek az éjszaka közepén. Kell pár másodperc, amíg rájövök hol is vagyok. Az ablak felé fordulok, és meglátom, ahogy az éjszaka sötétjében villámok cikáznak az égen. Általában nem szoktam félni a viharokban sőt megnyugtatónak találom az esőcseppek kopogását, de ez most inkább nyugtalanít. A következő dörgésnél összerezzenek, és visszafordulok a másik oldalra. Szorosan magamhoz ölelem a párnát, és behunyom a szemem. Halk motyogást hallok, amire kinyitom a szemem, és Liam-re pillantok. Vergődik a takaró alatt, és halkan motyog valamit, amit nem igazán értek. Elgondolkozom rajta hogy felébresszem-e, végül úgy döntök ez lesz a helyes. A kezeim a vállaira helyezem, kissé megrázom, és a nevét ismételgetem. A szemei kipattannak, hirtelen felül, a zihálása tölti be a szobát, majd egy újabb dörgés hangzik, amitől ismét összerezzenek. Talán máskor azért nem félek mert otthon vagyok, most pedig egy idegen városban. 

Liam mély lélegzetvételei törik meg a kialakult csendet. A homlokán izzadságcseppek gyöngyöződnek, nem kell nagy ész hozzá, hogy kitaláljam valami rosszat álmodott. 

- Jól vagy? - kérdezem suttogva. Fogalmam sincs miért suttogok.

- Csak egy álom volt. - mondja inkább magának, mint nekem. A hajába túr, majd lehunyja a szemét, aztán ismét kinyitja a barna íriszeit. Olyan védtelennek tűnik, olyan sebezhetőnek. 

- Mit álmodtál? 

- Nem szeretnék róla beszélni. - válaszolja, majd az ellenkező irányba fordul. Nem faggatom tovább, ha akarná, vagy ha legalábbis rám tartozna megosztaná velem, de ezek szerint jobb lesz, ha magában tartja. 

Bizonyára úgy festhetünk mint két idióta, mivel az éjszaka közepén mindketten az ágy két külön végén ülünk, és csak bámuljuk a sötétséget. Egy újabb dörgés tölti be a szobát, ami hangosabb mint az előzőek voltak, és a számat egy apró sikoly hagyja el. Fogalmam sincs mi történik, máskor nem vagyok ennyire ijedős egy egyszerű viharban, sőt egy vérbeli angolnak, ehhez hozzá kell szoknia. 

Égni kezd az arcom, annyira szégyenlem, hogy ennyire frászt kaptam ettől a hangtól. Nem is merek Liam-re nézni, aki most biztos elkönyvelt magában egy igazi idiótának. Az ablakra szegezem a tekintetem, és nézem a villámok cikázását az égbolton. Az eső egyre hevesebben esik, ha ez így folytatódik, akkor holnap esőben kell utaznunk. 

- Jól vagy? - kérdezi ezúttal ő. 

- Csak kicsit megijedtem. - válaszolom, de még mindig nem nézek rá.

- Én is félek. - vallja be, mire az egyik felem megkönnyebbül, a másik pedig kíváncsi lesz, hogy ő vajon mitől ijedhetett meg mert, hogy nem a vihar váltotta ki belőle ezt az érzést, az is biztos. - Az álmom túl valóságos volt. - válaszolja, mintha csak olvasna a gondolataimban. - Elvesztettem benne valakit, aki fontos nekem. - folytatja, majd egy kis szünetet tart. Az a fontos személy biztos Melody lehet, de ha jobban belegondolok lehet a felesége elvesztését élte át újra. - Téged. - fejezi be, én pedig szó szerint elfelejtek levegőt venni. Kell pár másodperc, amíg felfogom, hogy most azt mondta, hogy fontos vagyok neki? Ettől ijedt meg ennyire, hogy álmában elveszített? Nem az nem lehet! Biztos csak félrehallottam. - Jól hallottad. - mondja. Most már biztos, hogy a fejembe lát. Hiszen ez képtelenség, ha olyan fontos lennék neki akkor aznap szakít Cordelia-val, nem pedig úgy jönnek vissza, hogy kitűzték az esküvő dátumát. Erről jut eszembe az a bizonyos dátum már rég lejárt, de az ujján nem láttam gyűrűt. 

- És Cor... - kezdek bele, de félbeszakít.

- Szakítottunk. Aznap este őszinte voltam veled. Én nem szerettem őt, és tudom, hogy ő se engem.

- Aznap este is eltitkoltál valamit. - A mondat akaratlanul is kicsúszik a számon, mire észbe kapok már késő, kimondtam, nincs mit tenni. Azóta már nagyjából összeállt a fejemben a sztori, hogy mi lehetett, amit nem mondott el, ami miatt nem lehetünk együtt, mégis kíváncsi vagyok, hogy mi a válasza.

- Igaz, volt valami amit nem mondtam el, de nem voltam rá készen. - válaszolja, és lehajtja a fejét.

- És most? - kérdezem.

- Tényleg tudni akarod?

- Már tudom. - vágom rá. Kissé meghökken, majd ezt átváltja az ijedtség. - Nem tudok pontosan mindent, de eleget ahhoz, hogy tudjam mit történhetett. 

Talán rossz ötlet ezt bevallani, hiszen Juliett azt kérte ne mondjam el senkinek, hogy tudok erről az egészről, mert bajba sodorhatom magam, de úgy érzem itt az ideje őszintének lenni.

- Én nem ítéllek el. Mindenki követ el hibákat.

- Nem, én nem hibákat követtem el. - rázza meg a fejét. - Az egész életem hibák sorozata volt. Én magam vagyok a hiba.

- Ez nem igaz! - tiltakozom, de folytatja.

- Nem igaz? Én vagyok a felelős Da... - kezd bele, majd elcsuklik a hangja. Könnyek kezdenek végigfolyni a kissé borostás arcán. Nem bírom nézni. Közelebb megyek hozzá, majd a kezemmel letörlök pár könnycseppet. Ismét túl közel kerülünk egymáshoz, nem bírom megállni, hogy ne nézzek rá a tökéletesen metszett ajkaira. Mindketten hevesebben vesszük a levegőt, majd a kezei közé fogja az arcomat, megszünteti azt a pár milliméter távolságot, és az ajkaink találkoznak.