Chapter Twenty - Five

Sziasztok!
Először is sajnálom, hogy ismét nem érkezett időben a rész.
Másodszor szeretném megköszönni a kommenteket az előző részhez, az oldalmegjelenítéseket, és az új feliratkozókat.
Harmadszor pedig lenne egy rossz hírem. Mivel elkezdődött az iskola, ezért kevesebb időm marad leülni a géphez, és megírni a részeket, ezért a vasárnaponként biztos fent lesz az új rész, de a csütörtökit nem tudom biztosra mondani. Ha lesz időm akkor, majd valamelyik nap teszek fel új részt, de ezt nem tudom megígérni. Remélem megértitek. Jó olvasást!
Puszi: ~Crystal

Ui: Happy Birthday Niall  

♥♥ ♥ ♥♥

~Catharine~

- Készen állsz? – néz rám, mire aprót bólintok. Fogalmam sincs, milyenek lesznek a szülei, de próbálok pozitívan gondolkozni. Az anyja biztos nem egy kiköpött háziasszony, hiszen bizonyára van saját személyzete mivel egy ekkora házban rendet tartani nem kis munka. Az apját olyannak képzelem amilyen ő. Határozott gondoskodó és kedves. Legalábbis remélem, hogy ilyenek lesznek és nem késsel a kezükben várnak az ajtó mögött hogy mi legyünk az ebéd. Hogy juthat ilyen hülyeség az eszembe?

Az ajtóra szegezzük mindketten a tekintetünket, majd hamarosan megmozdul a kilincs, a fából készült szerkezet kinyílik és egy ötvenes éveiben járó nő áll előttünk.

- Jaj de örülök, hogy végre megérkeztek. Már nagyon aggódtam maguk miatt. – mondja kedvesen az előttünk álló alacsony, barna hajú, kék szemű nő.

- Mi is örülünk, hogy végre ideértünk, Trish. – mosolyog rá kedvesen Liam. – De azt hittem már megbeszéltük, hogy nyugodtan tegezhet, hiszen sokkal inkább az anyám, mint… - Lépteket hallunk, mire hirtelen elhallgat. Mindhárman arra kapjuk a tekintetünket, egy rövid szőke hajú, barna szemű, szemüveges nő közeleg felénk. Fiatalabbnak tűnik a koránál, csak pár ránc árulkodik arról, hogy már elmúlt harmincöt éves.

- Szervusz, fiam. – mondja a nő és közelebb jön. Átöleli Liam-et, majd elém lép, és a kezét nyújtja felém.  – Karen vagyok. – mutatkozik be, és kedvesen elmosolyodik.

- Catharine. – válaszolom, és megrázom a kezét. Eltelik pár perc, amíg mind odakint álldogálunk, néma csendben, végül Karen töri meg a kínos csendet.

- Ne álldogáljunk idekint, menjünk be. – javasolja, mire mind bólintunk és követjük őt a nappaliba.  A helyiségbe érve megpillantom a göndör hajú kislányt, ahogy a lábát lelógatja a fotelből és a tévét bámulja. Észreveszi, hogy beléptünk a szobába, de nem néz ránk, úgy tesz, mintha ott se lennénk. Liam szemében ismét meglátom a fájdalmat, amit ezzel a lánya okoz neki még akkor is, ha nem is szándékosan. Melody nagyon okos, talán kissé túlságosan is, de most rosszul látja a helyzetet. Azt hiszi, azzal tesz jót az apjának, ha távol marad tőle, hogy boldogan élhessen azzal a nővel, aki nem szereti őt. Attól tart, hogy miatta menne tönkre az apja élete, pedig ez nem így van.

Karen megköszörüli a torkát, hogy magára vonja a kislány figyelmét, de ő tovább makacskodik, és a képernyőt bámulja.  Még arra sem foghatja, hogy azért nem szakítja el a tekintetét a képernyőről, mert épp a kedvenc meséje megy, mivel most nem a sárga szivacs tüsténkedik az étterem konyhájában, hanem Phineas és Ferb című rajzfilmsorozat megy. Sokszor megjegyezte, hogy nem szereti a két fiúról és az árulkodós nővéréről szóló mesét, mivel egyáltalán nem kapcsolódik a valósághoz elvégre mennyi az esélye annak, hogy valaki utazzon az időben vagy annak, hogy Candace-nek sose jöjjön össze a terve, hogy megmutassa az anyjának a testvérei találmányait. Elég gáz, hogy huszonéves fejjel ennyi mindent tudok erről a meséről, de Melody-val ellentétben nekem elnyerte a tetszésemet.

- Melody! – Karen hangja higgadtan cseng, de azért érezhető, hogy nem örül a kislány viselkedésének.

- Igen? – fordul meg Mel, és végre ránk néz. Összezárja az ajkait, és kifejezéstelen arccal bámul ránk.
- Nem is üdvözlöd a vendégeinket? – kérdezi a nő.
- Nem vendégek vagyunk, az apja vagyok. – mordul rá Liam, mire a nő csak megforgatja a szemeit. Biztos vagyok benne, hogy van/volt köztük valami összetűzés, mivel Liam nem szokott ilyen hangnemben beszélni senkivel sem.
- Az most mindegy. – néz rá Karen, majd ismét Melody-ra vezeti a tekintetét. A kislány kikászálódik a kényelmes fotelből, majd felénk indul. Megáll Karen mellett, de még mindig nem néz ránk.
- Melody, az Isten szerelmére. – néz rá könyörögve Liam. A kislány úgy tesz, mintha meg sem hallaná. Úgy érzem nekem is mondanom kellene valamit, de semmi nem jut eszembe így inkább hallgatok.
- Megyek, megterítem az asztalt. – mondja Trish, majd eltűnik az egyik ajtó mögött. Vajon Liam apja merre lehet? Mintha Karen olvasna a gondolataimban, megválaszolja a ki nem mondott kérdést.
- Geoff-nak egy orvosi konferenciára kellett mennie, és csak egy hét múlva jön vissza.
- Azt már nem fogjuk megvárni. – válaszolja Liam, de még mindig a lányát nézi.
- Megnézem, mit csinál Trish. – mondja Melody a nagymamájának, majd ő is belép azon az ajtón, amin az előbb Trish.
- Utána megyek.
Belépek a fehérre festett ajtón, ami mögött a konyha található. Modern berendezésekkel van felszerelve, kétszer olyan nagy, mint ami Liam házában van.  A falak mellett konyhapultok vannak elhelyezve, meg persze egy hűtőszekrény, és egy tűzhely. A mosogatógép be van építve az egyik pultba. A helyiség közepén egy kis asztal helyezkedik el, négy székkel. Melody az egyiken ül, egy csomag zsírkréta és egy kifestő könyv fekszik előtte az asztalon. Van még egy ajtó a konyhában, ami mögött biztosan az étkező van, mivel csak onnan jön egy kevés zaj. Közelebb megyek Melody-hoz, akinek egy könnycsepp folyik végig az arcán, de ahogy észrevesz, egyből letörli.
- Miért jöttetek ide? – kérdezi tettetett közönyösséggel.
- Hozzád jöttünk, Mel. – felelem, majd a hátára teszem a kezem és lágyan végigsimítok rajta, mire elerednek a könnyei. Bármennyire is erősnek próbálja mutatni magát, ő csak egy védtelen kislány, akit igenis megvisel a kialakult helyzet.
- Nem fogok visszamenni, mert azzal tönkretenném apa életét. – szipogja.
- Semmit sem teszel tönkre. – nyugtatom meg, majd az ajkamba harapok, hogy visszafojtsam a sírást. Én vagyok az, aki mindent tönkretett. Amíg nem mentem oda, addig minden rendben volt, de ahogy beléptem az életükbe csak felbolygattam az egészet. Ha aznap nem megyek el az állásinterjúra Melody most otthon ülne és boldog lenne, ehelyett most a világ másik végén sírdogál. Én voltam a zavarótényező Liam és Cordelia kapcsolatában, én vagyok ennek az egésznek az oka. Most bizonyára már házasok lennének, és nyugodt életük lehetne. Ha magamon kívül még valaki hibás emiatt, akkor az nem más, mint az a bizonyos Caleb. Ha nem tér vissza Liam életébe, nem fenyegeti meg, akkor talán most nem itt lennénk. Bizonyára akkor is eljöttem volna abból a házból, de legalább nem szakadt volna szét a családjuk. És ott van Zac. Tudom, hogy szeret engem, de én nem vagyok biztos benne, hogy mit érzek iránta. Szeretem őt, de nem biztos, hogy eléggé. Ha kellőképpen szeretném, akkor tegnap este nem csókolóztam volna Liam-vel és nem az ő karjai közt aludtam volna el. Akkor nem gondolkodtam és most már hiába gyötör a bűntudat. Borzalmas barátnő vagyok. Bármi, amihez hozzáérek, az darabokra törik.
Már az én szememből is hullani kezdenek a könnyek, amiket már nem tudok visszatartani. Talán ez a legfőbb baj, hogy sosem beszélek senkivel őszintén az érzelmeimről. Mindig is zárkózott típus voltam, aki inkább magában tartja az érzéseit, a gondolatait. Nem azt mondja ki, amit gondol, hanem amit mások hallani akarnak. Nem is tudom voltaképp minek vagy kinek akarok megfelelni, egyszerűen ilyen vagyok. Talán ezzel védem magam, hogy teljesen beleolvadok a társadalomba, csak egy vagyok a tengerben úszó halak közül.
A karjaimba zárom a kislányt, akinek a tündéri arcáról patakokban folynak le a könnyek. Úgy érzem, mintha egy kis darab helyrekerülne.
Tartozom azzal Liam-nek, hogy segítek hazavinni a lányát és azzal is, hogy miután ezt megtettem eltűnök az életükből örökre. Egész végig azt hittem Cordelia volt a rossz, pedig mindvégig én voltam a felesleges személy, én voltam a betolakodó.
Liam megköszörüli a torkát így mindketten felé kapjuk a fejünket. Az ajtóban áll és minket figyel. Halvány mosoly ül az arcán Melody-ra nézek, és ő is elmosolyodik. Elengedem a kislányt, aki odaszalad az apjához és szorosan átöleli. Erre a pillanatra vártam mióta átléptük a küszöböt. Remélem már semmi sem fog történni, ami megtöri ezt az idillt és Melody visszajön velünk Angliába. Ha ez megtörténik, eltűnök az életükből. Elég nagy port kavartam már eddig is. Ha kimaradtam volna az életükből, akkor most talán boldogan élhetnének hárman Liam, Melody és Cordelia. Ahogy ezen gondolkodom, ismét eszembe jut valami, Cordelia és az a másik férfi. Talán akkor mégsem lenne minden olyan idilli, hiszen Cordelia megcsalta Liam-et kitudja hány alkalommal. Kissé ettől is megkönnyebbülök, talán mégsem vagyok akkora hiba az életükben, de akkor is itt a vége a lezárásnak. Olyan gyorsan fogok eltűnni az emlékezetükből, ahogy odakerültem. Liam-nek sem lehetnék soha több mint a lánya bébiszittere és ez így van jól. Ha össze is jönnénk, nem hiszem, hogy sokáig tartana. Mit mondana az embereknek, ha megkérdeznék, ki vagyok. Talán letagadna, bár amilyen úriember ezt nem tenné meg, de biztos kínos lenne. Teljesen más világban élünk rengeteg ellenérv van, hogy miért nem alkotnánk jó párt.
Nekem Zac-vel kell maradnom már, ha még velem akar lenni. Ha visszamegyek, el kell mondanom mindent, nem akarok hazugságban élni, nem akarom, hogy hiú ábrándokat kergessen. El kell mondanom, mit érzek, hogy nem tudom teljes szívemből szeretni. Szeretem őt, de nem úgy, ahogy kellene. Csaknem féléve vagyunk együtt, de még sosem éreztem azt, hogy a járásnál nagyobb szintre tudnánk emelni a kapcsolatunkat. A legjobb az lesz, ha visszamegyek Wolverhamton-ba. Hazamegyek, majd keresek ott valami munkát és elfelejtem az egyetemet. Már így is rengeteget kihagytam, talán már vissza se tudnék rázódni abba a világba, hogy napközben egyetemre járjak aztán, amikor vége van az óráimnak, hazamenjek és órákat tanuljak. Majd keresek egy állást, talán megismerek valakit, akibe szerelmes leszek, aztán összeházasodunk, gyerekeink lesznek, és úgy élünk, mint egy hétköznapi boldog család. Persze ez nem most lesz, hiszen fiatal vagyok ahhoz, hogy családot alapítsak.
Liam-vel azért is lenne nehéz, mert már van egy gyereke, akit mellesleg imádok, de mellette úgy érezném, hogy pótolnom kell valakit. Úgy érezném, hogy a volt felesége helyébe lépek, és ezt nem akarom.
- Ugye hazajössz velünk, kicsim? – kérdezi reményteli hangon, mire a kislány aprót bólint. Kieresztem az eddig bent tartott levegőt, pedig észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetemet.
Talán így minden rendben lesz, ők boldogak lesznek és elfelejtenek.