Epilogue

Sziasztok! El sem hiszem, hogy már eljutottunk idáig és az epilógust teszem közzé. Szeretném megköszönni nektek a rengeteg visszajelzést, hogy voltak olyanok, akik akkor sem iratkoztak le a blogról, amikor elölről kezdtem vagy amikor későn hoztam a részt, mert lássuk be sokszor volt ilyen. Arra gondoltan, hogy hoznék pár ráadás részt, ha lenne rá igény különböző szemszögökből ( Juliett, Zayn, Zac, Cordelia).
Nem gondoltam, hogy az epilógussal fogok a legjobban megszenvedni, de nehéz lezárnom ezt a történetet. Ez volt az első blogom, amire ötnél több rész felkerült és bár sokszor megfordult a fejemben, hogy félbehagyom, nem tettem. Mindegy nem is rizsázok itt tovább, ha valakit érdekel a másik történetem itt megtalálja. Puszi: ~Crystal

~Liam~

” Egy folyóson járok, ami teljes sötétségbe van burkolózva, csak egyetlen ajtó mögül szűrődik némi fény, én pedig arra indulok. Kinyitom a fehérre mázolt faszerkezetet majd elém tárul egy ismerős lakás. Pontosan tudom, hogy kihez tartozik, és amint megpillantom a barna szépséget a fotelben üldögélni már semmi kétség, hogy az ő lakásában járok. A kezében egy könyvet tart, majd ahogy észrevesz, beleteszi a könyvjelzőt, leteszi az asztalra és felém sétál.

- Danielle. – ejtem ki a nevét az ajkaimon, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy őt látom. Életerősen egészségesen pont úgy, ahogy az emlékeimben is él.

- Én vagyok. – mosolyodik el, majd mielőtt bármi mást mondhatnék, szorosan átölel- Köszönöm, Liam. – suttogja, majd egy apró csókot nyom a számra, és mint egy fuvallat el is tűnik.”

Zihálva ülök fel az ágyon, majd az ajkaimhoz érintem a mutatóujjamat. Csak egy álom volt. Egy álom, de mégis olyan valóságos volt, mintha most búcsúzott volna el tőlem, végleg. Elbúcsúzott, hogy boldog lehessek, mert végre ő is békében nyugodhat, mivel mindenki, aki bántotta megkapta a méltó büntetését. Azonnal a rendőrséghez kellett volna fordulnom nem kellett volna titkolóznom és rettegésben élnem. Egy kiegyensúlyozott normális életem lehetett volna, de nem bántam meg semmit sem. Ha nem így alakulnak a dolgok, akkor most nem kezd el mellettem mocorogni az a lány, aki olyan érzelmeket vált ki belőlem amilyet nem hittem, hogy még valaha is érezni fogok. Az éjjeliszekrényen kezd tapogatózni, majd megtalálja a lámpa kapcsolóját, és felkapcsolja némi fényt keltve a szobában.

- Miért nem alszol? – kérdezi álmos hangon, mire csak mosolyogva megrázom a fejem, a kapcsolóval leoltom a lámpát és egy csókot nyomok a homlokára. Ő is elmosolyodik, majd visszadől a párnák közé, elfordul, én pedig közelebb húzom magamhoz. Leírhatatlan érzés a karjaimban tartani és tudni, hogy nem kell aggódnom, hogy valaki el fog tőle szakítani. Sosem éreztem még ekkora biztonságérzetet nem gondoltam, hogy valaha is lehetek még boldog, de mellette ezt mind megtaláltam. Ösztönösen csúszik ki a számon szinte nem is gondolkodom, mikor kimondom azt a bizonyos kilencbetűs szót.

- Én is szeretlek, Liam. – válaszolja, majd még közelebb bújik hozzám. 

~Vége~