Epilogue

Sziasztok! El sem hiszem, hogy már eljutottunk idáig és az epilógust teszem közzé. Szeretném megköszönni nektek a rengeteg visszajelzést, hogy voltak olyanok, akik akkor sem iratkoztak le a blogról, amikor elölről kezdtem vagy amikor későn hoztam a részt, mert lássuk be sokszor volt ilyen. Arra gondoltan, hogy hoznék pár ráadás részt, ha lenne rá igény különböző szemszögökből ( Juliett, Zayn, Zac, Cordelia).
Nem gondoltam, hogy az epilógussal fogok a legjobban megszenvedni, de nehéz lezárnom ezt a történetet. Ez volt az első blogom, amire ötnél több rész felkerült és bár sokszor megfordult a fejemben, hogy félbehagyom, nem tettem. Mindegy nem is rizsázok itt tovább, ha valakit érdekel a másik történetem itt megtalálja. Puszi: ~Crystal

~Liam~

” Egy folyóson járok, ami teljes sötétségbe van burkolózva, csak egyetlen ajtó mögül szűrődik némi fény, én pedig arra indulok. Kinyitom a fehérre mázolt faszerkezetet majd elém tárul egy ismerős lakás. Pontosan tudom, hogy kihez tartozik, és amint megpillantom a barna szépséget a fotelben üldögélni már semmi kétség, hogy az ő lakásában járok. A kezében egy könyvet tart, majd ahogy észrevesz, beleteszi a könyvjelzőt, leteszi az asztalra és felém sétál.

- Danielle. – ejtem ki a nevét az ajkaimon, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy őt látom. Életerősen egészségesen pont úgy, ahogy az emlékeimben is él.

- Én vagyok. – mosolyodik el, majd mielőtt bármi mást mondhatnék, szorosan átölel- Köszönöm, Liam. – suttogja, majd egy apró csókot nyom a számra, és mint egy fuvallat el is tűnik.”

Zihálva ülök fel az ágyon, majd az ajkaimhoz érintem a mutatóujjamat. Csak egy álom volt. Egy álom, de mégis olyan valóságos volt, mintha most búcsúzott volna el tőlem, végleg. Elbúcsúzott, hogy boldog lehessek, mert végre ő is békében nyugodhat, mivel mindenki, aki bántotta megkapta a méltó büntetését. Azonnal a rendőrséghez kellett volna fordulnom nem kellett volna titkolóznom és rettegésben élnem. Egy kiegyensúlyozott normális életem lehetett volna, de nem bántam meg semmit sem. Ha nem így alakulnak a dolgok, akkor most nem kezd el mellettem mocorogni az a lány, aki olyan érzelmeket vált ki belőlem amilyet nem hittem, hogy még valaha is érezni fogok. Az éjjeliszekrényen kezd tapogatózni, majd megtalálja a lámpa kapcsolóját, és felkapcsolja némi fényt keltve a szobában.

- Miért nem alszol? – kérdezi álmos hangon, mire csak mosolyogva megrázom a fejem, a kapcsolóval leoltom a lámpát és egy csókot nyomok a homlokára. Ő is elmosolyodik, majd visszadől a párnák közé, elfordul, én pedig közelebb húzom magamhoz. Leírhatatlan érzés a karjaimban tartani és tudni, hogy nem kell aggódnom, hogy valaki el fog tőle szakítani. Sosem éreztem még ekkora biztonságérzetet nem gondoltam, hogy valaha is lehetek még boldog, de mellette ezt mind megtaláltam. Ösztönösen csúszik ki a számon szinte nem is gondolkodom, mikor kimondom azt a bizonyos kilencbetűs szót.

- Én is szeretlek, Liam. – válaszolja, majd még közelebb bújik hozzám. 

~Vége~

Kések

Sziasztok!
Amint látjátok nem az epilógussal jelentkeztem és ennek az az oka, hogy megírtam, de nem tetszik. Nem akarok olyan írást feltenni, amit még én is borzalmasnak találok, ezért megpróbálom elfogadhatóra megírni és valamikor a jövőhéten felteszem.
Remélem megértitek.
Puszi: ~Crystal

Chapter Thirty - One

 Sziasztok! Hát elérkeztünk az utolsó részhez. Próbáltam beleszőni pár nemvárt fordulatot, remélem tetszeni fog.
Szeretném megköszönni a kommenteket az előző részhez, nagyon sokat jelentett, hogy maradt pár aktív olvasóm.
Az epilógust valamikor a jövőhéten fogom feltenni addig is, jó olvasást! Hagyjatok nyomot magatok után.
Puszi: ~Crystal

Liam

Hiába próbáltam kiszabadulni az erős karok nem engedtek a szorításból és rá kellett jönnöm, hogy nem vesztegethetem el az energiámat, később nagy szükségem lehet rá.

Egyet tudok erről a szemétládáról még pedig azt, hogy szeret műsort csinálni, előadni valami hülye sztorit, amivel elmagyarázza miért is teszi azt, amit.

A két hústorony Melody mellé vonszol, aminek egyrészről örülök, másrészről pedig egyáltalán nem. Ez egyik, hogy így legalább pozitív energia lehetek számára, bár most legkevésbé sem tudok pozitívan gondolkodni, de tudom, hogy ezzel valamiféle biztonságérzetet nyújtok neki. Amiért nem örülök az, hogyha valami történne velem, nem szeretném, hogy a szemtanúja legyen, nem akarom, hogy végignézze.

- Caleb, engedd el őket. – Próbálok higgadtan beszélni, mert egy érzelmileg labilis emberrel máshogy nem is lehet kommunikálni. – Rájuk nincs szükséged. – folytatom, de nem igazán hatom meg vele.

- Talán nincs, - tűnődik el – de túl sokat tudnak, hála neked és Maliknak. – Ahogy kimondja az utolsó szót, az ajtó kinyílik és az említettet két őr rángatja be, majd lelökik, és a földre esik. Pont úgy néz ki, mint amikor elvittem innen. A ruhái szakadtak és a testét piros, kék – zöld foltok borítják. Az orrából ömlik a vér, de senki sem fektet rá különösebb figyelmet. A két férfi is elmegy, akik behozták, mivel lábra sem tud állni, nem jelenthet veszélyt. Legalábbis ők így gondolják, de amikor mindenki másfele fordítja a tekintetét, bólint nekem egyet, ami azt jelenti, hogy nem olyan súlyos, mint ahogy előadja. Ezzel talán van egy kis előnyünk, hiszen senki sem tart attól, hogy maradt benne életerő.

- Miért ragaszkodsz ennyire hozzánk? Fejezzük be, Caleb. – tanácsolom, de ismét süket fülekre találok. Még csak rám sem néz, miközben hozzá beszélek.

- Tényleg tudni akarod? – néz a szemembe. Bólintok egyet, nagy levegőt vesz és belekezd.

- Én mindig ott voltam veled, Liam. Bár néha nem tudtad, de mindig a közeledben voltam. Ha nem is személyesen, de megvoltak hozzá az embereim, akik vigyáztak rád. Például a húgom.

- Van egy húgod? – csodálkoztam el. Csak néha beszélt a családjáról tőmondatokban, tudtam, hogy fájdalmas téma számára. A szülei kitagadták, nem érdekelte őket mi van a fiukkal, talán ez volt a kezdőlöket, ami ebbe az életbe taszította.

- Van, és nagyon jól ismered. – vigyorodott el, majd az ajtó fele biccentett. A fából készült szerkezet ismét kinyílt és az a személy lépett be rajta, akit azt hittem soha többé nem látok. Cordelia.

- Szia Liam. – köszöntött bájosan, majd a testvére mellé állt.

- A családom kitagadott, de a húgom megkeresett, én pedig tettem neki egy visszautasíthatatlan ajánlatot, amit hülye lett volna visszautasítani.

- Mind tudjuk, hogy nem volt komoly a kapcsolatunk. Talán ha megérted a testvéremet, akkor nem fogsz egy szajhának gondolni. – magyarázta a szőkeség. Eddig a hangja elviselhetetlenül nyávogós volt, a pink szín volt a lételeme, de most egy fekete nadrág, egy egyszerű fehér póló és egy fekete bőrdzseki van rajta. A hangja most sokkal elviselhetőbb, sőt egész kellemes. Minden színjáték volt a legapróbb részletig, bár ha így ismerem meg, talán tényleg beleszerethettem volna. Ha nem egy rózsaszín, hisztis plázacicaként mutatkozik be.

- Én mindig vigyáztam rád, Liam. – néz a szemembe Caleb. A tekintete teljesen őrült, megszállott, a hangja is ugyanezt tükrözi, ha eddig nem lett volna eléggé elszánt most biztos, hogy az, és bármit is akar tenni, fölényben van. – Fontos vagy nekem, bár te ezt sosem értetted. Nem fogtad fel, hogy többet jelentesz nekem egy havernál. Amikor másokkal láttalak féltékeny voltam. Nem tudtam elfogadni, hogy nem vagy velem, így minden barátnődet eltüntettem az útból. Mindegyiknek volt egy gyengepontja, vagy volt annyi pénz, amiért leléptek és a nevedet is elfelejtették. Persze jött Danielle, neki nem kellett pénz vagy egy jól kecsegtető állás a világ másik felén. Kiborultam, kiabáltam, ő pedig rájött. Rájött arra, hogy szerelmes vagyok beléd. – Ahogy az utolsó szót kimondja, majdnem elájulok még jó, hogy a két hústorony erősen tart. Én a legjobb barátomnak tekintettem, és ő belém szeretett? Persze semmi bajom a homo szexualitással, de mégsem gondoltam volna, hogy Caleb belém szeret és ez ösztönözte ezekre a szörnyű dolgokra.  – Bár ha jobban belegondolunk, ő intézte el magát. Ez vicces lesz. – nevetett fel már szinte hisztérikusan. – Tudtam, hogy halálosan szeret téged és bármit megtenne, tudtam, hogy feláldozza magát, hogy megmentsen. Téged nem öltelek volna meg. Előre meg volt tervezve, hogy amikor célzok, elengedik, és ha lesz olyan ostoba, hogy odaugrik, akkor meghal. Ha nem tette volna meg, akkor téged elrántottak volna a golyó elől, de ő ostoba volt. Magának kereste a bajt.

Egyre nagyobb gyűlölet és utálat gyülemlik fel bennem, az egyik kezemet sikerül is kiszabadítanom, de aztán még hárman jönnek és állítanak meg, mielőtt megtenném, amit már évek óta kellett volna. Az nem lehet rá magyarázat, hogy belém szeretett. Ez nem szeretet ez egy betegség, már rég diliházban lenne a helye vagy börtönben, vagy egy jobb helyen a pokolban.

- Pár év múlva megkértem Cordelia-t, hogy csábítson el, de csúfosan elbukott. Annyit legalább elért, hogy vele maradtál. Bekameráztuk az egész házat, figyeltelek, és amikor megérkezett Catharine nyilvánvalóvá vált, hogy beleszerettél. Amikor megcsókoltad, vagy amikor majdnem, legszívesebben megöltelek volna mindkettőtöket, de főleg őt. Persze sosincs késő megtenni valamit.

Előhúzott a háta mögül egy pisztolyt, majd egy férfi töltényt hozott bele, és a szemünk előtt tette bele.

- Pontosan öt golyónk van – jelentette be – és ti is öten vagytok. – vigyorodott el.

- Caleb, szerintem nem ké… - kezdett bele Cordelia, de a testvére csak intett egyet és egy férfi a karjánál húzva kivezette a teremből. Még utoljára hátrafordult, és elsuttogott egy ’sajnálom’-ot, majd az ajtó bezárult mögötte.

- Nos, ki akar első lenni? – tette fel a kérdést.

- Majd leszek én! – kiáltotta neki Juliett. Meglepett a szőkeség bátorsága, de nem hagyhatom, hogy önként a halálba sétáljon.

- Hagyd őket, Caleb! Én, kellek neked. - kiáltottam, majd Zayn-re nézek. Néma kommunikáció zajlik le köztünk, majd Caleb elindul felém és megáll tőlem úgy öt méterre. Zayn így pont mögötte volt, ezért senki sem látta épp mit csinál, és senki nem is fektetett rá különösebb figyelmet. Caleb felemelte a fegyvert, majd erősen koncentrál, az ujja már majdnem a ravaszon volt, amikor Zayn rávetette magát és a földre terült. Kaptam az alkalmon, és amikor ismét csak két őr fogott le, az egyiket gyomorszájon rúgtam a térdemmel, majd a másiknak elintéztem, hogy ne lehessen gyereke és a fekete pisztoly felé futottam, ami messzire csúszott a padlón. Már majdnem odaértem, amikor valaki rám vetette magát. A nehéz testtől a padlóra estem. Mindenem sajgott és fájt, de nem adtam fel, megpróbáltam a másik oldalamra fordulni és magam alá gyűrni az illetőt. Legnagyobb megdöbbenésemre sikerült. Gyorsan felpattantam, majd éppen elindultam volna, amikor megfogta a lábamat és ismét a földön kötöttem ki. Aztán olyan gyorsan történt minden. Láttam, ahogy Caleb felpattan és elindul a fegyvere irányába, de megtorpan és elkezd hátrálni. A hústorony is elenged, és gyáva módon hátrálni kezd. Feltápászkodom, majd megnézem mi történt és legnagyobb megdöbbenésemre Catharine kezében van az eszköz. Nem tudom, hogy szabadulhatott ki az őrök kezei közül, de most az ő kezében van az irányítás. Látom rajta hogy fél, de próbálja nem mutatni, ám a kezei, amivel erősen tartja a fegyvert remegnek.

- Engedd el őket! – kiáltotta Caleb-nek, aki intett a csicskásainak, akik elengedték Juliett-et és Melody-t. Felhúzom Zaynt a földről, aki már alig áll a lábán, de rám támaszkodik és elbiceg Catharine mögé. Lépéseket hallok, de mire megfordulhatnék, már egy hideg cső fúródik a hátamba.

- Dobd el a fegyvert, kislány! – parancsolja egy rekedtes hang. Catharine nem tehet mást engedelmeskedik a férfinek és leteszi a pisztolyt, majd belerúg és az messze került tőle. – Okos kislány. – dorombolja a fülébe én pedig legszívesebben nekiugranék, de egy rossz mozdulat és elsülhet a fegyver. Igyekszem normális tempóban lélegezni, de nem igazán sikerül, a vérem már a fülemben lüktet, az adrenalin szintem az egekben lehet.

- Ugye ti sem gondoltátok, hogy élve kijuthattok? – kérdezi gúnyos hangon Caleb. – Azt hiszem a ti történeteteknek itt vége lesz. Öljétek meg őket. – adja ki az utasítást, majd megfordul és ki akar menni a másik ajtón, de ahogy kinyitja azt, megtorpan.

- Ugye te sem gondoltad, hogy hagyom ezt neked? – kérdezi egy női hang, és ha jól hallom akkor Cordelia az. Ez be is bizonyosodik, amikor a szőkeség belép az ajtón egy jelvénnyel a kezében. – Hudson ügynök, FBI. Kapjátok el őket fiúk. – utasítja a mögötte felsorakozó rendőröket.

Chapter Thirty

Sziasztok! Hát elérkeztünk volna ide is. Először is szeretném megköszönni a kommenteket, a pipákat és az új feliratkozásokat. Másodszor pedig annyit mondanék, hogy még egy rész lesz + epilógus és vége a történetnek. A részről annyit, hogy nem vagyok megelégedve vele, fájdalmasabbra képzeltem, de semmi ihletem nem volt és úgy érzem semmilyen érzelmet nem ad át kellőképp. Mindegy, nem is szaporítom a szót.Jó olvasást! Puszi: ~Crystal

~Catharine~

Már több óra is eltelhetett, azóta hogy Caleb utoljára bejött a szobába és újabb sebeket ejtett rajtam. Talán Liam-et nem is érdekli, mi van velem. Talán mégsem vagyok fontos számára és inkább menti a saját életét, amiért nem is hibáztatnám. Van egy gyereke, nem tehet mindent kockára miattam.
Újra körülnézek a sötét szobában, hátha valami menekülési tervet tudnék szőni, de ha ki is szabadulnék az övek szorítása alól, akkor sem tudnék megszökni. Biztos, hogy itt vannak, mert többször is beszélgetések foszlányát hallottam az éjszaka, majd amikor az ajtó kinyílt, és Caleb bejött akkor is láttam még egy embert, aki a folyósón ált. A fizikai erőnlétem egyenlő egy csigáéval, még Caleb-vel szemben se lenne esélyem, nem ám a termetes hústoronnyal, akit láttam. Elkezdem mozgatni a jobb csuklómat, de semmi haszna, nem tudnám kihúzni a kezem, ám a jobb oldalon valamennyivel lazább a szíj. Lassan elkezdem kihúzni belőle a csuklóm, már majdnem megvan, amikor az ajtó kinyílik és Caleb sétál be rajta. A sötétségben most már ő sem lát így felkapcsolja a villanyt. Csak most veszem észre, hogy a fejem felett egy kis égő van, ami némi fénnyel tölti meg a szobát. Hunyorogni kezdek majd, ahogy megszokja a szemem a fényt, ismét szembe nézek az elrablómmal. Fogalmam sincs miért pont engem hozott ide, hiszen én semmit nem ártottam neki és lefogadom, hogy Liam sem.
- Nos Cat, adódott egy kis problémánk. – húzza gonosz mosolyra az ajkait. – Liam nem igazán figyel ránk, - folytatja, majd közelebb jön és előhúz egy pengét a háta mögül – de ezen könnyen segíthetünk. – felmutatja a fém tárgyat, amin megcsillan egy fénysugár. Már nem érdekel, mit tesz velem, legalább egy napja itt vagyok, és nem történik semmi, csak párszor bejön, pár sebet ejt rajtam, majd kimegy. Párszor volt, hogy egy pohár vízzel tért be, hiszen milyen túsz lennék, ha pont szomjan halnék, mikor annyi féleképpen végezhetnek velem. Felhúzza a pólómat, majd a hasamon húz pár vékony csíkot de, amikor arra számítok, hogy befejezte, akkor erősebben megismétli ugyanazokon a pontokon. A fájdalomküszöböm elég csekély és legszívesebben ordítanék, de nem teszem. Nem adom meg az örömöt, hogy lássa, mennyire fáj, így csak összeszorított fogakkal tűröm. Érzem, ahogy a meleg cseppek végigfolynak a hasamon, inkább lehunyom a szemem, nem akarom látni, mert akkor biztos elájulnék. Megérzem a hideg fémtárgyat az arcomon, de nem nyitom ki a szemeimet, inkább hagyom, hogy egészen a nyakamig húzza a pengét.
- Nyisd ki a szemed! – parancsol rám, de nem teszek eleget a kérésének. Megismétli a kérdést, de ismét nem teszem meg, majd egy hatalmas ütést érzek az arcomon. – Azt mondtam nyisd ki a szemed te szajha! – üvölt, mire inkább eleget teszek a parancsának és rá emelem a barna szemeimet. A szememben a félelem és a fájdalom egyvelege tükröződik, amitől elégedettség ül ki az arcára. Eldobja a pengét az egyik sarokba, majd lekapcsolja a villanyt és becsapja az ajtót. A könnyek patakokban kezdenek végigfolyni az arcomon és ez az a pont, amikor teljesen feladom.

~Liam~

Jó ideje nem kapcsoltam vissza a mobilom már unom Caleb értelmetlen fenyegetőzéseit. Ha lenne hozzá merszem, akkor feljelenteném, lecsukatnám, de tudom, hogy nem lenne jó vége. Leparkolok a ház előtt, majd bezárom az autót és a zsebembe süllyesztem a kulcsot. A küszöb előtt egy borítok látok meg a nevem áll rajta így felveszem és kinyitom az ajtót. Odabent sötétség honol, nem hallom semmilyen mozgás hangját, tehát egyedül vagyok. Bemegyek a konyhába, töltök magamnak egy pohár narancslét, majd a hűs folyadékkal teli pohárral letelepszem az asztalhoz és felnyitom a borítékot. Nagyot kortyolok belőle, majd kiveszem a borítékból a tartalmát, még jó hogy lenyelem a gyümölcslevet, különben most megfulladnék.
„ Kedves Liam!
Azt hittem ennél jobban fogsz vigyázni, de ismét elkövetted azt a nagy hibát, ami az, hogy nem veszed komolyan a szavaimat. Mint már mondtam a játék elkezdődött a játékosaid pedig nálam vannak. Ideje lenne stratégiát váltanod és ahelyett, hogy menekülsz megnézni az üzeneteket, amiket kaptál, de tessék itt egy kis ízelítő. ~Caleb”
Megfordítom a többi lapot is mindegyiken egy-egy nyomtatott kép van. Az egyiken Melody van, ahogy kijön az iskolából a másikon Juliett lép ki a házból, a harmadikon pedig Catharine fekszik kikötözve, a teste pedig tele van hegekkel és vérrel. Levegőt is elfelejtek venni, amikor felfogom mit is látok az utolsó képen. Elfog a kétségbeesés fogalmam sincs, mit csináljak, először is jobb lesz bekapcsolni a mobilomat. Gyorsan előveszem a készüléket és hosszan nyomon a bekapcsoló gombot, amíg el nem kezd világítani a képernyő. Beütöm a pin kódomat és egyből az üzenetekre kattintok. Több üzenetet is kaptam Calebtől és rengeteg képet is amin Cat van. Az elsőn még csak pár heg van rajta, a legtöbből folyik a vér, de még nem annyira vészesek, az utolsón viszont már az arcán is virít egy vágás, amiből vörös folyadék folyik. Az arca fáradt és meggyötört és erről csak én tehetek. Legszívesebben földhöz vágnám a készüléket, de nem teszem, mert ez az egyetlen pont, ahol el tudom érni. Tárcsázom a számát, de persze, hogy nem veszi fel. Felpattanok a székről, ami hangos csattanás kíséretében dől el a csempén. Bevágódok a kocsimba, majd megrezzen a telefonom. Egyből a kezembe veszem a készüléket, és elolvasom a rövid üzenetet:
”A hercegnőt a kastélyban találod. ~C”
Gyorsan beindítom az autót, majd olyan gyorsan vezetek, ahogy csak tudok, és a kialakult dugó engedi. Többször is rádudálok az előttem álló autókra, tintafestéket nem tűrő káromkodás hagyja el a számat, de semmit sem érek vele. Majdnem eltelik egy óra, amire leparkolok az épület előtt. A vaskapu, amit mindig őrök védenek, most tárva nyitva áll készen arra, hogy fogadja az idetévedőket. Gyors léptekkel szelem át a távolságot a bejárati ajtó és a kapu között, majd lenyomom a kilincset, de az zárva van. Pár másodperc múlva hallom, ahogy elfordul a kulcs a zárban, majd megjelenik előttem egy hústorony, aki vagy háromszor nagyobb nálam. Be akarok rontani mellette, de elkapja a karomat, és visszaránt. Próbálok kiszabadulni a szorításából, de megjelenik még három fekete öltönyös alak. Kettő közre fog engem, és a vállamnál fogva vezetnek előre, a harmadik pedig mögém kerül, és megérzek egy hűvös pisztolycsövet a tarkómon. Visszatartom a lélegzetemet most egy rossz mozdulat és golyót kapok a fejembe. Lassan haladunk végig a folyosón, nem tudom mi vár rám a nagy ajtó mögött, de gyorsan megtudom, ugyanis az egyik kinyitja az ajtót, a másik két fickó pedig szó szerint belök az ajtón és a térdemre esek. Hallom, ahogy kattan mögöttem a zár, szóval zártkörű buli lesz.
Felegyenesedem, majd körbe nézek, egy üres szobában vagyok teljesen egyedül. A mennyezetről egy csillár lóg és ezen kívül teljesen kopár az egész helyiség. Van még két ajtó azon kívül, amin bejöttem, de semmi más. Nyílik az egyik ajtó, majd Calebet pillantom meg a három fickóval, akik bevezettek ide.
- Liam, - csapja össze a tenyerét – végre megérkeztél. Kezdődhet a játék. – A fejével a másik ajtó felé biccent, ami kinyílik és belép rajta Juliett és a lányom, két testőr kíséretében. Szerencsére fizikai sérülést nem látok rajtuk, de amikor félrelépnek az ajtóból, meglátom Catharine-t, akiről ez nem mondható el. Az egész testét vágások, hegek, sérülések borítják, a ruhája szakadt és alig tud megállni a lábán. Futni kezdek feléjük, de két férfi elkap és szorosan tart, bárhogy is próbálok kiszabadulni nem sikerül. Nem történhet meg! Még egyszer nem!

Chapter Twenty - Nine

~Catharine~

Készítettem magamnak egy forró citromos teát, majd elővettem az Útvesztő című könyvet, amit le sem tudok tenni, mióta belekezdtem az olvasásába. Leültem a kanapéra, a csészét letettem a kis asztalra, majd egy pokrócot terítettem magamra, aztán folytattam Thomas és a tisztársak kalandjainak olvasását. A csészét a számhoz emeltem, de mielőtt beleihattam volna, megszólalt a csengő. Visszatettem a teát az asztalra, majd feltápászkodtam a kanapéról, és az ajtóhoz indultam. Az illető le sem vette az ujját a csengőről, mintha odaragasztották volna, és ezt az én dobhártyám bánja. Elfordítottam a kulcsot a zárban, arra számítottam, hogy az egyik szomszéd lesz, mondjuk a macskás néni, a szemben lévő lakásból. Azt hittem én is így fogom végezni, hetvenévesen, egyedül négy macskával, és a kedvenc tevékenységem az lesz, hogy beszélgetek a virágaimmal az erkélyen. Az ajtó előtt két magas kigyúrt férfi állt.

- Catharine Watson? – kérdezte az egyik mély hangon. Fogalmam sincs, kik ezek az emberek, azt hittem, hogy csak rossz lakásba csengettek be, de azt nem tudom, hogy magyarázni, hogy bejutottak az épületbe, mert nem hinném, hogy ők is itt laknak.

- Én vagyok. – válaszoltam, majd ez egyik a háta mögül előrántott egy kendőt, amit az orrom elé szorított. A kábító szag egyből bekúszott az orromba, majd hirtelen minden elhomályosult előttem.

~Liam~

Amint végzek a tárgyalással a kocsimhoz megyek, majd kinyitom az ajtót, és előveszem a mobilom. Rezgett a zsebemben, de mégsem vehettem elő a tárgyalóteremben, annyit mondva, hogy bocs fontosabb dolgom van, mint itt nézni azt, hogy az ügyfelek úgysem jutnak dűlőre.

A feladó láttán elfelejtek levegőt is venni annyira örültem, hogy már jó ideje nem keresett, most pedig van tőle két nem fogadott hívás és egy üzenet. Rányomok az üzenetek ikonra, majd elolvasom a rövid üzenetet.

”A játék elkezdődött -> START”

Fogalmam sincs, mit akar ezzel az idióta üzenettel, de most nincs időm arra, hogy ezen törjem a fejem. Rengeteg munkám van még egy hagyatéki tárgyalásra is mennem kell, nem érek rá, hogy a hülyeségeivel foglalkozzak. Elfordítom a kulcsot, a motor felbőg, én pedig elhagyom a parkolót.

~Juliett~

Előkészítem a hozzávalókat a muffinhoz, mindent hozzávalót kimérek, majd még egyszer átnézem a receptet, nehogy hibát vétsek, ami nem lenne rám jellemző, de rossz előérzetem van. Mindent összekeverek, majd a tésztát a formákba töltöm, és beteszem a sütőbe. Beállítom az időzítőt, és töltök magamnak egy pohár narancslevet. A pultnak támaszkodom, majd kis kortyokban kezdem elfogyasztani. A mobilom üzenetjelző hangja töri meg a kialakult csendet. Nevetséges, de abban reménykedem, hogy végre Zayn írt valamit, mert amióta elment Amerikába, hogy hátha ott nem keresi Caleb, nem hallottam felőle semmit. Feloldom a képernyőzárat, majd belépek az üzenetek közé, még a privát feladónál is reménykedem, de amikor elolvasom az üzenetet, nem kell Einsteinnek lennem, hogy tudjam ki küldte.

”Azt hitted nem jövök rá, hogy tudsz mindenről? Drága Juliett, üdvözöllek a játékban.”

Milyen játékról van szó? Ez megint valami gyerekes fenyegetőzés? De egyáltalán miért lettem része a ’játékának’? 

Eddig is ideges voltam, de most már félek is, hogy mit akar Caleb. Ez az ember bármire képes pontosan tudom, bár még nem találkoztam vele, elég sokat hallottam róla, és senki sem úgy beszél róla, mint egy angyalról. Félek mit fog lépni, hogy a játék szó alatt mit is ért pontosan. Azt viszont tudom, hogy az ő játékaiban a vesztesek nem kiesnek, hanem meghalnak.

Egy újabb SMS érkezik a telefonomra, félve nézem meg, egy képet látok, egy sötét szobában, amiben egy lány fekszik. Gyorsan felismerem, elfog a pánik, ledermedek, mozdulni sem bírok, amikor tudatosul bennem, hogy a lány, aki lekötözve az ágyon fekszik az Catharine.

~Catharine~

Egy ágyban ébredek fel, fogalmam sincs, hol vagyok vagy egyáltalán mi történt velem. A látásom még homályos, de lassan kezd kitisztulni. Fel akarok állni az ágyról, de ekkor fájdalom hasít a karjaimba, és a lábaimba. A bőrszíj szorosra van kötve, és bárki is hozott ide, nem akarja, hogy elmenjek. Kiabálni kezdek, de hamar rájövök, hogy semmi haszna csak az energiámat pazarlom vele, mivel egyetlen ablak sincs a szobában.

Visszahanyatlok, majd körülnézek, hátha meglátok valamit, aminek a segítségével ki tudnék szabadulni. Nincs itt semmi, csak szürke falak, amik talán egykor fehérek voltak, de mára már a vakolat nagy része lehullott. A másik oldalra fordítom a fejem, és meglátok az ágy mellett egy asztalt, amin egy kés van. Nincs túl messze az ágytól, de nem is hiszem, hogy elérném. A kés mellé egy kis tábla van állítva olyan, mint egy névtábla, de név helyett négy szó van rá írva: Ez itt a segítség.

Milyen kedves elrablóm van. – állapítom meg magamban. Adott egy segítséget, amit sehogyan se tudok elérni. Beletörődve abba, hogy innen nem jutok ki, hanyatlok vissza az ágyra, majd a plafont kezdem bámulni. Talán túl gyorsan feladom, de mit tehetnék? Van egy sejtésem, hogy ki lehetett az, aki idehozatott, de nem értem miért tette. Minek kellek én neki?

Eddig észre sem vettem, de sós könnyek patakokban folynak le az arcomról. Nem adhatom fel! Most az egyszer erősnek kell lennem, összeszedni minden erőmet, és akaratomat. Ki kell jutnom innen, nem hallhatok meg. Ha jobban belegondolok talán nem is ölnek meg, hiszen ha ez lenne a céljuk, már megtehették volna. Lépteket hallok, majd az ajtó kinyílik és egy barna hajú férfi lép be rajta. Nem lehet sokkal idősebb nálam, mindössze pár évvel. Egy sötét farmert, fekete pólót és egy fekete bőrdzsekit visel, a kezében egy másik kés van, majd lassan közelebb jön, és leteszi az asztalra a másik mellé.

- Catharine, üdvözöllek a játékban. – mondja reszelős hangon, amitől végigfut rajtam a hideg, és a könnyeim megszaporázzák magukat.  – Nem kell félned, még nem!

- Miért kellek én neked? – kérdezem elfúló hangon. 

- Többet érsz, mint gondolnád. Biztos hallottál már meséket, amit a szüleid olvastak fel kiskorodban a hercegnőről és a hercegről. Nos, most te vagy a hercegnő a toronyban, akit a herceg bármi áron meg akar menteni. Talán az élete árán is, de megment.

- Nem, - kiáltottam remegő hangon - nem teheted. – szipogtam. - Hagyd őt békén, inkább ölj meg engem. – üvöltöttem, de a reszketés már teljesen eltűnt a hangomból. Elkezdtem rángatni a lekötözött végtagjaimat hátha ki tudom húzni, de a bőrszíjak erősebbnek bizonyultak. 

- Most pedig küldjünk egy képet a te hercegednek. – egy gonosz vigyor jelent meg az arcán, majd elvette az asztalról a kést, és végighúzta az alkaromon. Mindössze egy kis vágás keletkezett rajta nem is fájt annyira, mint gondoltam. Megkerülte az ágyat, majd megismételte a mozdulatot, de most jobban belenyomta a kést a bőrömbe, ahol megjelentek a meleg vörös cseppek. A nyakamhoz tartotta az éles tárgyat, a szívem már a torkomban dobogott, de ott is csak egy kisebb vágást ejtett.  – Egyelőre ennyi. – mondta, majd az ajtóhoz lépett. Elővette a mobilját, majd bekapcsolta rajta a lámpát. A fény bántotta a szemem, hallottam a fényképező hangját, majd a fény eltűnt az ajtó becsapódott, én pedig ismét egyedül maradtam a könnyeimmel. 

Chapter Twenty - Eight

~Liam~

Nem is igazán tudom, hogy most hogy állunk. Talán egy fokkal feljebb léptünk, hiszen eljött velem randizni, de nem tudom, hogy mi van Zac-vel. Ha tényleg beszélt vele és szakítottak, akkor szokatlan ez a csend. A vihar előtti csend mindig a legbékésebb aztán hirtelen tör ki a vihar.

Valamennyire sikerült helyre raknom az életem szétszóródott darabjait.  Juliett visszajött és ismét nekem dolgozik Melody is velem van és Cat-vel is alakul valami. Valahogy mégsem érzem úgy, hogy minden a helyére került. Valami még mindig hiányzik, vagyis valaki, de őt már nem kaphatom vissza.

A másik furcsa dolog hogy Caleb is leállt. Már nem hívogat, nem küldi az irodámba az embereit mintha megszűnt volna létezni.

Felkapom az asztalról a slusszkulcsomat, majd beülök az autómba és elindulok az úton. Lassan vezetek, betartok minden közlekedési szabályt, nem is érzem úgy, hogy a volán mögött ülök, hanem mintha egy parkban sétálgatnék.

Örülnöm kéne, hogy nem kapok fenyegetőző üzeneteket, de inkább csak jobban maga alá kerít a félelem. Tudom, hogy nem adja fel egykönnyen és nem úszom meg ennyivel, bár nem tudom, hogy mivel hívtam fel magamra a figyelmét, ami miatt újra keresett. Ő is tudja, hogy azt a korszakot már lezártam magamban, és nem fogok visszamenni azok közé, akik bűnösek a feleségem elvesztésében.

Kiszállok a járműből, majd a kulcson megnyomom a záró gombot, és belépek a bejárati ajtón. Az ajtó mellett álló fiú kezébe nyomom a kulcsot, aki majd beáll a kocsival a garázsba, és a lifthez megyek. Benyomom a harmadik emelet gombját, majd nemsokára megérkezem, és kilépek a szerkezetből.

Köszönök a titkárnőmnek, aztán bemegyek az irodámba és összekészítem a papírokat, amire ma szükségem lesz. Egy tárgyalásra kell mennem egy válóper miatt. A férjet képviselem, aki próbál elválni a feleségétől, de a nő mindig halasztást kér, hogy megfontolja a vagyonelosztási ajánlatot, amit a férje felkínál. Ügyvéd létemre sosem értettem, hogy miért vállnak el az emberek, pedig szinte minden héten képviselek egy-egy személyt ilyen ügyben. Ha két ember igazán szereti egymást, akkor nincs értelme elválniuk, de ha nem, akkor a házasság felesleges. Persze vannak azok a ’fészek rakók’, akik csak minél hamarabb családot akarnak alapítani, hogy biztosabbnak érezzék az életüket.

Bepakolom az iratokat a fekete aktatáskába, majd elhagyom az épületet.

A tárgyalás pontosan 12:00-kor kezdődik, mindenki a másik felet várja, végül 20 perc késéssel meg is jelenik a barna hajú nő. Elkezd szabadkozni, hogy nagy volt a forgalom, és azért nem ért ide, de mind tudjuk, hogy ha időben elindult volna, akkor időben itt is lett volna. Bejelenti, hogy a régi ügyvédjétől megszabadult, és most egy szakemberrel érkezett, aki nemsokára itt is lesz.

Remek, várni kellett a szétszórt nőre, most pedig egy igazi szakemberrel érkezik, aki szintén nem ismeri az órát. Pár perc múlva nyílik az ajtó, mindenki arra kapja a fejét, de én továbbra is csak türelmet színlelve ülök a helyemen. Amikor elsétál mellettem a nő új ügyvédje, majdnem leesek a székről, a döbbenettől. Zac, Zac Johnson az. Leül a másik oldalra a nő mellé és végre elkezdhetjük a tárgyalást.

- Az ügyfelem azért is érdemli meg a vagyonuk nagyobb részét, mert…

- Mert el kellett viselnem Ed-et. – pattan fel a nő a helyéről. Zac a nagy szemekkel a nőre mered, bizonyára nem gondolta, hogy az ügyfele így fog viselkedni. Ismerem az előző ügyvédét és a múltkori tárgyalás után négyszemközt elmondta nekem, hogy ez a nő nem tud annyit fizetni, amiért ő képes lenne továbbra is a képviselője lenni.

- Mrs. Wolf, kérem, üljön vissza a helyére. – mondja a bírónő, mire a hölgy ismét helyet foglal. A tárgyalás ugyanúgy végződik, mint az eddigiek nem születik döntés, a nő és a férfi ismét veszekedve hagyja el a bíróságot, én pedig a folyosón sétálok a kijárat felé, amikor valaki a nevemet mondja.

- Payne!

Megfordulok és látom, ahogy Zac közeledik felém, de már a színlelt nyugodtságának nyoma sincs.

- Nem tudnál csak egy napig nem beleavatkozni az életembe. – üvölti az arcomba, majd a jobb kezét felemeli, és ökölbe szorítja. A keze egyre jobban közeledik az arcomhoz és nem húzom el, hagyom, hogy ütést mérjen rám. Ennyit megérdemlek, hiszen tönkretettem a kapcsolatát bár nem szándékosan. Ez a szituáció már egyszer lejátszódott köztünk, mert annak idején Danielle-be is szerelmes lett. Vagyis nem gondoltam, hogy komoly a dolog, de egy idő után már nem tudtam bemesélni magamnak, hogy a legjobb barátom nem érdeklődik a szerelmem iránt. Akkor is ugyanígy történt, először nem vallottam be Dani-nak, hogy szeretem, így ő Zac-vel ment el randira, mert akkor is egy balfasz voltam, és most is az vagyok. Ha előbb elhívom Cat-et randizni, és nem jön össze Zac-vel, akkor most nem dörzsölném a pirosodó területet az arcomon.

A második ütésnél már elhúzom a fejem így ő a falat találja el és rögtön elrántja a kezét. Az arcán megjelenik a fájdalom, de amikor rám néz, ismét csak a dühtől csillog a szeme. Nem akarok vele verekedni először is, azért mert tudom, hogy megérdemelném az ütéseket és nem tudnám megütni, másodszor pedig azért, mert egy bíróság folyosóján vagyunk, ahol rendőrök is járkálnak, és nem lenne jó, ha verekedésért kapnának el, azzal a karrierünk is sérülne.

- Figyelj Zac, - kezdem el nyugodt hangnemben a mondanivalómat – tudom, hogy megérdemlem tőled, amit kapok, sőt azt is megérdemelném, hogy holtra verj, de ez itt egy bíróság mindketten felnőttek vagyunk épp, hogy a jogot védjük, nem kellene bajba keverni magunkat.

- Ennyire beszari vagy, Payne? Akkor kellett volna, agyonüsselek, amikor Dan… - A mondat végén elhallgat, és jobban is teszi, mert ha folytatná, akkor már bennem is felmenne a pumpa, és nem érdekelne, hogy hol vagyunk. Megrázza a fejét majd hitetlenkedve felnevet és folytatja. – Akkor is féltél szólni a zsaruknak. Mindig is Caleb kiskutyája voltál azt tetted, amit a gazdád mond, úgy mentél, ahogy a gazdád rángatta a pórázt. Szánalmas vagy! Azt hittem szereted, de ha szeretted is, akkor is túl gyáva voltál elmondani az igazat. Mentetted a nyomorul életedet.

- Nem érdekelt az életem, sem akkor sem most. A lányom miatt hallgattam. Ha akkor felnyomom Calebet és a bandáját a rendőrségen, akkor a lányom meghalt volna, velem együtt, ezt te is pontosan tudod. Te is hallgattál pedig ott voltál, tudom, hogy láttad mi történt, de te még nálam is gyávább voltál, és kamerán keresztül nézted végig, ahogy meghal a lány, akit állítólag te is szerettél, és ha már itt tartunk nálad volt a cd, de nem futottál a rendőr bácsikhoz, hogy megmutasd. – Az utolsó mondatot már szinte üvöltöm, de amikor kilép az egyik ajtón egy rendőr, megigazítom a nyakkendőmet, nagyot nyelek, majd faképnél hagyom. Akárhányszor is beszélünk mindig ez lesz a vége, és ha nem jön az a rendőr, akkor biztos több is történik nem csak szócsata.

Kilépek az épületből, megcsap a friss levegő, már amennyire friss London utcáin a levegő. A parkolóhoz megyek, előveszem a kulcsot a zsebemből, kinyitom az autót, majd beszállok. Per percig még gondolkodom a történteken, majd elfordítom a kulcsot, és elindulok. A motor felbőg, én pedig végighajtok a városon, majd leparkolok az iroda előtt. Most a lépcsőt választom, kettesével szedem a fokokat, és egy perc alatt fel is érek.

- Valami baj van Mr. Payne? – mosolyog rám kedvesen Samantha.

- Ismét halasztás. – válaszolom, ami nem is akkora hazugság, hiszen ettől is lehetnék ideges, de az igazságot mégsem mondhatom el neki, ha éveken át sosem beszéltem a magánéletemről, akkor nem a mai nap fogom elkezdeni.

Belépek az irodám ajtaján, majd a munkába vetem magam, észre sem veszem, hogy telik az idő csak akkor kapok észbe, amikor bekopog a titkárnőm, és elköszön mivel vége a munkaidejének. A hajamba túrok majd a kezemet megtámasztom az asztalon és mélyet lélegzek. Már annyiszor elhatároztam, hogy lezárom magamban ezt az ügyet, de mindig tudom, hogy sosem fog menni. Zac sem fogja elfelejteni és akárhányszor találkozunk, mindig a szemembe mondja a véleményét. Igaza van, egy féreg vagyok, amiért nem tudok elmenni a rendőrségre, és elmondani mi történt. Persze már úgy is késő lenne, hiszen jó pár év telt el az eset óta. Már lezárták az ügyet ismeretlen tettes ellen folyt a nyomozás, de nem találtak egy gyanúsítottat sem, így pár hét alatt le is zárták az ügyet.

Most is gyötör a bűntudat hogy a bűnösök nem kapták meg a méltó büntetést, de kevés voltam ehhez én, kevés lett volna a rendőrség, hiszen Caleb-nek mindenhol vannak fanatikus követői.

Felállok a székről, majd felveszem a zakómat, és a kulcsokkal a kezemben kilépek a helyiségből. Bezárom az ajtót, majd a lifttel lemegyek a földszintre, ahol már csak a portás fiú, és a takarítónő tevékenykedik. Magas borravalót adok a srácnak a szolgálataiért, majd lemegyek a garázsba, és beszállok az autómba. Gyorsan hajtok az utcákon, már rég otthon kellene lennem, már biztos Juliett és Melody is aggódik, hogy hol lehetek.

A sejtésem be is igazolódik, amikor belépek a nappaliba Melody ott fekszik a kanapén, és édesen alszik. Megjelenik az ajtóban Juliett is, eltátogom, hogy felviszem, majd a karjaim közé veszem a kislányom, és elindulok vele felfele a lépcsőn. A lábammal kinyitom az ajtót, majd felemelem a takarót, és befektetem az ágyba. Nézem a tündéri nyugodt boldog arcát, amitől mosolyognom kell. Puszit nyomok a homlokára, majd mellé fekszem, nagy szükségem van rá a mai nap után, így csak fekszem, és nézem őt. Valamikor lekapcsolom a lámpát, ami az ágya mellett van, majd elnyom az álom.

Chapter Twenty - Seven

Sziasztok! Itt is lenne a huszonhetedik rész, úgy terveztem, hogy harmincegy lesz + epilógus, tehát már nem sok van hátra. Ha tudok, akkor csütörtökön is hozok majd részt, de ezt ismét nem tudom megígérni.
A lehetséges helyesírási hibákért elnézést kérek, mert nem volt időm átjavítani.
A részről annyit,hogy nem vagyok megelégedve vele, de már nagyon nem jött ihlet, szóval olyan amilyen.
És szeretném megköszönni a kommenteket és a pipákat az előző részekhez.
Nem is tudom mit kellene még ide írnom, szóval maradok a szokásosnál. :D
Jó olvasást!
Puszi: ~Crystal

~Liam~

Sokáig forgatom a telefont a kezeim közt, míg végül ráveszem magam és tárcsázom Catharine számát. Harmadik csörgésre fel is veszi és beleszól az édes hangján. Először nem válaszolok, ő már le akarja tenni, mire összeszedem magam és elhívom randizni. Igen tudom, hogy elég szánalmas hogy úgy viselkedek, mint egy tinédzser, aki el akarja hívni a lányt, akibe belezúgott, de fél, hogy a lány visszautasítja. Nos, én nem ettől félek csak valahogy ettől az egésztől. Félek, hogy bajba fogom keverni, mert bár most elcsitultak a dolgok úgy érzem, mintha ez lenne a vihar előtti csend. Már így is belekevertem a zűrös életembe és nem tudom honnan, de már nagyjából mindent tud az előző énemről. Tudja, hogy Danielle halála nem baleset volt, ahogy azt a rendőrségi helyszínelők kiderítették. Ők még arra is gyanakodtak, hogy öngyilkosság lehetett, de ezt nagyon is cáfoltam. Mindenki úgy gondolta, hogy egy rossz akarója volt az elkövető vagy egy régi szerelme lehetett, aki bekattant. Nem volt bátorságom elmondani, hogy pontosan tudom kik voltak a tettesek, mert Caleb sosem jár egyedül. Mindenről én tehetek, de ezúttal más lesz. Ezúttal jobban fogok vigyázni, már ha nem szúrom el annyira ezt a randit, hogy Cat soha többé ne találkozzon velem.

Nehezen végigvergődöm a hetet, egyszerre rettegek és várom, hogy péntek este legyen. Reggel kipattannak a szemeim, bemegyek a fürdőszobába, elintézem a reggeli tennivalóimat, majd a gardróbomba megyek, és felveszek egy rövidnadrágot egy szürke kapucnis pulóverrel. Felveszem a futócipőmet is majd lerobogok a lépcsőn. Elég rég volt, hogy utoljára futni mentem talán lehet két hónapja is pedig máskor napi rendszerességgel végzem ezt a tevékenységet. Bezárom az ajtót, a kulcsot a zsebembe süllyesztem, majd elindulok a legközelebbi park irányába. Az eső szemerkélni kezd, hálát adok az égnek, hogy kapucnis pulóver van rajtam. Egyre jobban kezd esni, a hűs cseppek teljesen elborítják a rajtam lévő textilt, de eszemben sincs most hazamenni. Ilyenkor tombol bennem az adrenalin szabadnak érzem magam és könnyebb elterelni a gondolataim a mindennapi gondjaimról.

Izzadtan kaparó torokkal lépek be a házba nagyjából negyven perc múlva. A konyhába megyek, előveszek egy kis üveg vizet, majd nagy kortyokban, mohón elfogyasztom. A műanyagüveget kidobom a szemetesbe, majd felszaladok a lépcsőn és a fürdőszobámba megyek. Leveszem magamról az átizzadt ruhákat és a szennyes kosárba dobom. Beállok a zuhany alá, a víz kellemesen felmelegíti a testem. Tusfürdőt nyomok a kezemre, átdörzsölöm a testem, majd még egy kis ideig magamra folytatom a vizet, és elzárom a csapot, majd kilépek a párás kabinból.  A derekam köré tekerek egy törölközőt, majd átmegyek a gardróbomba. Keresek egy fehér inget és egy szürke zakót hozzáillő nyakkendővel. Felveszem a kezemben tartott ruhákat, majd lemegyek a konyhába. Előveszek pár tojást, mivel nincs nagy konyhai tapasztalatom, de Melody-nak enni kell adnom, és már napok óta ugyanaz a reggeli és a vacsora, szendvics. Előveszek egy tálat, beletöröm a tojásokat, majd egy villával összekeverem. Beleöntöm a forró serpenyőbe majd kockára vágott sajtot teszek hozzá. A végeredmény nem lesz rossz, de azért nem is hasonlítható ahhoz amit Juliett szokott készíteni. Készítek mellé egy egyszerű zöldségsalátát majd az étkezőbe viszem. Viszek mellé két tányért, szétosztom az ételt, majd visszaviszem a serpenyőt és a mosogatóba teszem. Felkiáltok Melodynak hogy kész az étel pár perc múlva ő is megérkezik, és együtt elfogyasztjuk a reggelit. Vagyis én elfogyasztom, ő pedig inkább csak átkotorja a tányér egyik oldaláról a másikra.

- Ennyire azért nem lehet rossz. – mosolygok rá, de ő csak a tányért bámulja. Tudom, hogy hiányzik neki Juliett de már abban sem vagyok biztos, hogy ő még a városban van. Nagyon jó munkaerő, ha itt is van, akkor már biztos talált másik munkát. Még a nap folyamán fel kell hívnom hátha, mégis visszajönne, mert nem élhetünk rendelt kaján, szendvicsen és rántottán. – Majd felhívom Juliettet. – mondom, mire felcsillannak a szemei és végre rám néz. – Nem ígérek semmit, de megpróbálom meggyőzni, hogy, jöjjön vissza.

- Köszönöm. – feleli izgatottam, majd leugrik a székről és a nyakamba veti magát. Szorosan ölel magához, én is átfonom a karjaimmal, a törékeny testét. Annyira jó hogy végre megint itt van velem. Amikor nem akart hazajönni olyan volt mintha percenként kitépnének egy kicsi darabot a szívemből így egyre nagyobb űrt csinálva.

Elviszem Melody-t az iskolába, majd az iroda felé tartok. Ahhoz képest, hogy itt dolgozok már jó ideje be sem tettem a lábam az épületbe. A recepción ülő nő már nem az, aki eddig volt most egy fiatal rövid vörös hajú lány ül a helyén. Beszállok a liftbe, megnyomom a harmadik emelet gombját, majd kis idő múlva a szerkezet egy csilingeléssel jelzi, hogy megérkeztem. Határozott hosszú léptekkel szelem át az előteret és az irodámhoz megyek.

- Jó reggelt, mr. Payne! – köszönt udvariasan a titkárnőm.

- Önnek is Samantha. – válaszolom, és kissé elmosolyodom.

- Miss. Wood az irodájában várja.

- Ugye nem hálózott be megint egy szerencsétlen férfit? – kérdezem, bár nem akartam kimondani hangosan. Samantha-ra nézek, aki kuncogva bólint, valahogy nekem is jobb kedvem lesz. Lenyomom a kilincset, majd kitárom az ajtót, belépek és becsukom magam után.

- Jó reggelt, mis Wood! – köszöntöm, udvariasan majd leülök az íróasztal mögötti székbe.

- Önnek is, mr. Payne! – mosolyog rám kedvesen a vörös hajú nő. A zöld szemeivel alaposan végigmér majd a tűzvörösre festett ajkait még szélesebb mosolyra húzza.

- Miben állhatok a rendelkezésére? – kérdezem, majd összekulcsolom az asztalon a kezeimet. A kezére nézek és bizony egy új eljegyzési gyűrűt pillantok meg milyen meglepő.

-  Újra rám talált a szerelem. – sóhajtja tettetett boldogsággal. Ha nem a férjeiből akarna megélni, simán elmehetne a Broadway-re. – Mielőtt összekötjük az életünket, szeretném, ha aláírnánk egy házassági szerződést, mert nem szeretném, ha a vagyonom miatt akarna elvenni.

Nagyon össze kell szednem magam, hogy ne kezdjek el röhögni, annyira nevetséges ez az egész. A nagy vagyonát az előző hat férjétől szerezte most pedig itt egy újabb szerencsétlen, akivel szórakozhat.

- Megoldható. – válaszolom, amikor összeszedem magam. – Odakint Samantha majd ad egy időpontot akkor jöjjön be az úriemberrel mis Wood.

- Rendben.  – válaszolja, de még mindig nem áll fel a fotelből helyette egy göndör tincset csavar az ujja köré.

- Esetleg szeretne még valamit mis Wood? – érdeklődöm.

- Igen, szerettem volna megkérdezni, hogy mit csinál ma este.

- Az már a magánéletemhez tartozik, de ha annyira tudni szeretné, akkor programom van. – válaszolom, mire ő átdobja a haját a válla felett, felkapja a táskáját a másik fotelből, majd feláll.

- Viszlát, mis Wood! – köszönök el, mire megfordul, és ismét kijavít.

- Nemsokára Mrs. Bennington. – válaszolja, majd kinyitja az ajtót és kilép az irodából. Ahogy becsukódik az ajtó, kitör belőlem a nevetés, és hálát adok a hangszigetelésnek, különben most elvesztenék egy elég fontos ügyfelet.

Délután ötre haza is érek, Melody ma az egyik barátnőjénél alszik, tehát nem kell, amiatt aggódnom, hogy találjak valakit, aki vigyáz rá ma este. Felmegyek a szobámba, előveszek egy fekete inget, és egy fekete farmert, majd az ágyra terítem. Bemegyek a fürdőszobába, lezuhanyozom, majd felveszem a kikészített ruhákat.

Remegő gyomorral és izzadó tenyérrel szállok be az autómba, majd nagy nehezen elfordítom a kulcsot, és elindulok Cat lakása felé. Ismét úgy érzem magam, mint egy tini, aki élete első randijára készül, de mentségemre utoljára Dani-t vittem randira, és azt eléggé elszúrtam. Valamiért ő mégsem lépett le, pedig felborítottam egy pincért, amikor a mosdóba akartam kimenni, aztán visszafele jövet ismét megtettem, ezúttal az egész tál paradicsomleves Danielle ruhájára borult. Bármennyire is szörnyűnek tűnt akkor, most boldogan emlékszem vissza erre az estére, mert már akkor rájöttem, hogy ezt a lányt el kell vennem. Elég furcsa hogy most egy másik lányt viszek randira de ez így van rendjén. Gyötör a bűntudat, de tudom, hogy azt akarná, hogy boldog legyek, és ez remélhetőleg Cat mellett meglesz.

Megállok az épület előtt, előveszem a telefonomat, majd megcsengetem, hogy tudja megérkeztem. Pár percen belül nyílik az ajtó és megpillantom a gyönyörű lányt. A haja most hullámosan omlik a vállára, de annak örülök, hogy csak azt a szolid sminket használta, amit szokott. Egy fekete térd fölé érő ruhát választott, a derekánál egy fehér öv helyezkedik el és a kezében is egy pont olyan színű fehér táska van. Egy fekete magas sarkú cipőbe bujtatta a lábait talán még sosem láttam ilyen cipőben.

Zavartan elmosolyodik, amikor meglát, tehát nem csak én izgulok ennyire, hanem ő is.

Negyed óra múlva kiszállunk az étteremnél, amit választottam. Bemegyünk az épületbe, elmondom a pincérnek a nevemet, ő pedig elvezet minket az asztalhoz, amit foglaltam.

Amikor leül mögé lépek és betolom a székét, igyekszem a legudvariasabb, legkedvesebb, legjobb formámat elővenni. Amíg kihozzák az étlapot, nem sokat beszélgetünk, és ha ez így fog menni egész este, akkor azt hiszem nem ez lesz életünk legjobb randija.

Szinte néma csöndben fogyasztjuk el a vacsorát, amit nem így képzeltem el. Talán tévedtünk és mégsem illünk egymáshoz talán ez így van megírva. Egyetlen dolgot terveztem még erre az estére és fogalmam sincs mi lesz belőle, de ez az utolsó esély arra, hogy megmentsem ezt az estét. Beszállunk a kocsiba majd tíz perc alatt meg is érkezünk arra a bizonyos helyre.

- Hová megyünk? – kíváncsiskodik.

- Mindjárt megtudod, de lenne még itt valami. – válaszolom, majd előhúzom a zsebemből a fekete kendőt.

- Nem. – rázza meg a fejét. – Szó sem lehet róla.

- Kérlek. – nézek rá könyörögve és lebiggyesztem az ajkam mire nevetve megrázza a fejét.

- Jó legyen. – egyezik bele. – De ha arra készülsz, hogy belelöksz, a Temzébe a szomszéd néni tudja, hogy hova mentem. – emeli fel fenyegetően a mutató ujját.

Megfogom a kezét majd magam után húzva vezetem el az óriáskerékhez.

- Most már megtudhatom, hol vagyunk? – érdeklődik. Érzem, hogy remeg a teste, nem tudom, hogy azért mert tényleg azt hiszi, hogy lelököm egy hídról, vagy a hideg miatt, mindenestre leveszem a zakómat és a hátára terítem. – Meg fogsz fázni. – figyelmeztet, mire csak megvonom a vállam, bár ő úgysem láthatja.

Beállunk a sorba, ami most kivételesen nem is olyan hosszú. Cat mögé lépek és elveszem a kendőt a szeme elől.

- Úristen! – A kezét a szája elé kapja majd csillogó tekintettel rám néz. – Jó ideje itt vagyok Londonban, de még egyszer sem voltam itt. – vallja be.

- Egyszer sem voltál itt? – képedek el mire aprót bólint. – Akkor ez lesz az első? – mosolyodom el kajánul, mire rácsap a karomra. Amíg várjuk, hogy sorra kerüljünk most több téma is szóba jön, aminek őszintén örülök, mert ezek szerint mégsem vagyok olyan rossz társaság. Fél óra múlva kézen fogva belépünk a leérkező kapszulába majd az üveghez lépünk. Lassan indul a szerkezet felfelé és minél feljebb érünk, annál szorosabban bújik hozzám a barna szépség.

- Eléggé magasan vagyunk. – állapítja meg a nyilvánvalót.

- Tériszonyos vagy? – kérdezem, mire bólint. A karjaimmal átfonom a derekát és közelebb húzom magamhoz. A közelségétől libabőr fut át a testemen, így állunk ketten, és bámuljuk London csodás fényeit.